Emlékszem drága Nagypapám mindig azt mondta: „drága kislányom majd idővel minden megoldódik, és jobb lesz. Az idő majd segít. Remélem, minél hamarabb eljön ez a pillanat, mert már nem tudom, meddig bírom még. Érzem, lassan belepusztulok…

Belepusztulok a hiányodba. Abba, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. Ne jutna az eszembe, ahogy érintettél, és ahogy csókoltál. Ne várnám a hívásaid, amikor is beleszólsz a telefonba, és a hangodtól szertefoszlik minden magabiztosságom, ami addig a percig még volt. Pedig tudom, hogy kettőnknek már nincs esély.

Fáj tudni, és még fájóbb kimondani, hogy a szíved már másért dobog. Darabokra tört szívvel, és lélekkel a padlóra küldtél. Minden magyarázat nélkül, egyszer csak eldobtál, mint egy jól elhasznált zsebkendőt. Emellett pedig eltiportad minden hitemet, és bizalmamat a férfiakban. Akkora űrt hagytál bennem, hogy egy nagy zsák cement se lenne most elég, hogy betömjék a lyukat, amit okoztál…

Nem tudod mit tettél velem. Nem tudsz te semmit. Amit viszont én tudok, és biztos vagyok benne, hogy az idő most nekem fog dolgozni. Az idő nekem fog segíteni. Elfelejteni…téged…

Tudom, hogy majd idővel nem jutsz majd az eszembe. Majd idővel nem akarok minden reggel arra felkelni, hogy az üzeneted a telefonom kijelzőjén várja, hogy elolvassam. Majd idővel nem fog hiányozni az érintésed, és a forró, édes csókod. Majd idővel nem akarok esténként arra gondolni, hogy bárcsak, most is egymás mellett feküdhetnénk, szorosan átölelkezve. Majd idővel minden köddé válik, mintha soha nem is léteztél volna az életemben. 
Addig is, sodródok az árral, élem az életem. Egyedül…messze, távol tőled, és a veled járó fájdalomtól.

További írások ITT

• elengedés érzelmek szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!