Manapság nem igazán szeretünk megizzadni semmiért. Ahol unatkozunk, ahol dolgozni, küzdeni, változtatni, teperni, teremteni kellene, ahol kreatívnak kellene lennünk, onnan előbb-utóbb menekülünk, van úgyis másik, percek alatt elérhető opció, inkább arra szavazunk. De eszünk ágában sincs kidobni a régi, földön vergődő, friss oxigénért, vérátömlesztésért kiabáló egykori kapcsolatot, azt is megtartjuk látszatként, kirakat-kötelékként, pedig már régen nem az, aminek lennie kellene.

Valamikor nincs harmadik, nem kúszik senki közénk, nincs külső kapcsolat, drámai megcsalás történet. Inkább alattomos, álnok kis belső árulásaink sodornak az érzelmi tönk szélére. Mert a rendíthetetlennek hitt szerelemvár hűtlenség, nélkül is szétrugdalható, nem csak egy szerető dobhat pusztító atombombát a kapcsolatra.

Észrevétlen, lábujjhegyen lopakodó kapcsolatgyilkossá válik a tiszta kommunikáció hiánya, a pénzhez való viszonyulás, a felőrlő stressz, vagy a szex prioritása. Az egyoldalú, folytonos elvárások számos kapcsolatot nyírnak ki, megölik a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. A fejekben megszületnek a „neked ilyennek, vagy olyannak kellene lenni” kezdetű elvárt érzések, és kimondott vagy kimondatlan gondolatok,  először csak apró szurka-piszkát döfködünk a másik ember szívébe, és próbáljuk elütni humorral. Aztán már a hétköznapok is így telnek, nincs megnyugvás, nincs egymásban feloldódás, nem lehetsz önmagad. Már nem gyönyörködünk egymás tökéletlenségében, és nem szeretjük a másikat csak úgy, önmagáért. Nem tanuljuk meg, mi az a feltétel nélküliség.

Függővé tesszük magunkat. A „másik felem” kétségbeesett keresése életfeladattá válik, és a korábban erős, érzelmileg érett, önálló személyiségek hirtelen egyenrangú kapcsolatok helyett, csak támaszkodni, függeni képesek. Ők egyedül is képesek voltak egésszé válni, most miért teszik önmagukat kiszolgáltatottá, anyagilag, érzelmileg, szexuálisan? Függővé teszik önmagukat fizikailag, érzelmileg, szexuálisan,  magatehetetlen bábuként támaszkodnak, egészen ráutalódnak.

Nem tudunk kommunikálni, és nem viseljük a másik ember csendjét, nem tiszteljük a magányát. Agresszív sárdobálókká válunk, vagy éppen befordulunk, és nem mondjuk ki, amire gondolunk, mert fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni hatékonyan. Nem kritizálva, nem füstölögve, szitkozódva, nem a múlt sérelmeit százszor is felhánytorgatva. Elhanyagoljuk önmagunkat, és egymást, leharcolt, nemtörődöm állapotba kerülünk testileg, lelkileg, mert a másik embernek talán már mindegy, jelenléte úgyis magától értetődő, és kiszámítható, ő mindig ott marad, sosem hagy el. Önmagam legjobb verziója nem azt jelenti, hogy feligazított mosolyommal, éjjel-nappal sminkálarcban, tűsarkakon topogok, de kívül, és belül igyekszem szerethető, észrevehető maradni, hogy ne legyek ezerszer megszokott, megunt látvány.

• döntés elköteleződés kapcsolatgyilkos elvárások kiüresedés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!