Igaz történetek a mellrákról - 2. rész
Műtét
A beteg szövetek kiterjedtsége alapján közösen hoztuk meg orvosommal a döntést, hogy nem lehet megmenteni a mellemet, teljes melleltávolításra került sor.
2013 őszén, a kezelések után megműtöttek, a jobb mellemet eltávolították 11 nyirokcsomóval együtt. Nem volt könnyű elfogadni, sőt még most sem sikerült, hogy a tükörbe nézve féloldalas vagyok.
További kezelés
Sugárterápiára nem volt szükségem, jelenleg hormonterápiát kapok, mely okoz még nehéz napokat. Várom a helyreállító műtétem befejezését. A rekonstrukciós műtét, melyre szerintem minden érintett nőnek szüksége van, folyamatban van (az első műtéten vagyok túl), de várhatóan csak jövőre lesz teljesen kész az építés, s most azt érzem, hogy csak ekkor fogom tudni lezárni magamban a történetet.
Támogatás
A diagnózis után rátaláltam a Facebookon egy önszerveződő csoportra, ahol mellrákon átesett nők segítenek egymásnak. Olyan információk birtokában voltak, amit az orvosnak nincs ideje elmondani, olyan praktikákkal láttak el, amelyek kicsit elviselhetőbbé tették a kemoterápia és a műtét fájdalmait. Egy idő után már én is tanácsokat adtam az újonnan csatlakozóknak. Jó érzés volt!
Aztán jött Halom Bori, akinek az volt a célja, hogy szervezett keretei legyenek a segítésnek, legyen egy olyan közösség, ahol mindent meg lehet kérdezni, legyen egy weboldal ahol mindennek utána lehet nézni, ami a betegséggel kapcsolatos, de a megelőzésre is nagy hangsúlyt fektet mellette. Szinte hihetetlen volt, ahogy napról napra nőtt a csoport létszáma.
Bori önkénteseket keresett, hiszen egyszerre több helyen nem tud megjelenni. Gondolkodás nélkül csatlakoztam mellé, mert úgy éreztem, hogy fontos:
- az önvizsgálat hirdetése
- hogy eljussunk minden nőhöz,
- hogy az érintetteket se hagyjuk magukra, akik közül sokan titkolják a betegséget
- hogy tudják az emberek, hogy „mellrák után is van élet”.
Hogy mennyire van, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy tavaly tandemugrás keretében kiugrottam 4000 méterről. Őrülten szabadnak éreztem magam. Nyugodtan próbáljátok csak ki.
Rendezvényről rendezvényre látom, hogy milyen erő rejlik a csapatban. Visszahúzódó természetű vagyok, ennél fogva át kellett lépnem a határaimat, hogy megszólítsak idegeneket, hogy ki merjek állni emberek elé, és beszélni merjek a betegségemről. Azért is kell beszélnünk nekünk túlélőknek, hogy az új érintettek lássák, igenis van remény, hogy lássák, hogy meggyógyulhatnak, még ha az idáig vezető út nagyon rögös és sok szenvedéssel is jár.
Fontos szólni arról is, hogy ez a harc a hozzátartozók harca is. Nekik is szembe kell nézni ezzel a betegséggel, és a férjek, gyerekek, szülők bátorítása is kell ahhoz, hogy túlélhessük.
Mellrákinfó Egyesület
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez