1974-ben született Gödöllőn, úszott még Egerszegi Krisztina csapattársaként, vízilabdázott is, majd írni kezdett. Ikeranya, író, műfordító és kritikus. Kimondja amit gondol, és bátran beszél társadalmilag tabunak számított témákról. Vitázik és kiáll a női jogokért. A „Sovány angyalok” című regényében, ami a Magvető kiadó gondozásában jelent meg, irodalmi nyelven beszél az élethazugságokról, a családon belüli erőszakról, és a meddőségről is. Hamarosan megjelenik egy újabb könyve, „Balaton” címmel.

A „Sovány angyalok” (2015) regényed kapcsán nyilatkoztad a könyvesblognak anno, hogy ez egy freudista könyv, ami azt jelenti, hogy igenis vissza kell vezetni a gyerekkora a dolgokat. A való életben is így éled meg a saját elakadásaidat, problémáidat? Könnyen szembenézel önmagaddal és a traumákkal?

Az irodalom kitaláció és fikció, sosem tekintettem terápiának, ez a szakmám. Fura, de nők is lehetnek írók; olyan Nők, akik nem önmagukról írnak, nem a saját szembenézésük a műveik lényege (a saját rákjuk, testük, szerelmeik, betegségeik), hanem társadalmi mezőben mozognak. Megfigyeléseken alapulnak a figuráik. A közös magyar nyelvünkből dolgoznak. Nem tehetek róla, szeretem a nőkről szóló könyveket. Nő nem írhat folyton naplót.

Ha nem is freudista könyv a Sovány angyalok, de mindenképpen arról szól, hogy a múlt történései, traumái miként alakítottak egy házasságot, és hogy csenghet egy emlékirat a szocializmusról. A regényem a nyolcvanas években indul, és mában végződik. Azt kutattam, hogyan szüremkedett be az intimitásba a szocialista diktatúra. És miként tett aszimmetrikussá egy házasságot. Hogyan gyilkolt. Hogyan darált be családokat. Egy családi tragédiát próbáltam feldolgozni, nő és férj viszonyát. Ahol a gyerekkornak, sportnak, iskolának nagy szerepe van. Egy vidéki kisvárosban játszódik, ez is rendkívül fontos volt nekem. A periféria izgalmas mai valósága.

Az írás számodra mivel egyenlő? Főleg önterápia, vagy egy platform, ahol mindenről beszélni tudsz?

Nem járok terápiára, amikor írok. Nem is platform, vagy a kibeszélés politikája. Megfigyelésen alapul. Történeteket dramatizálok, kiélezek helyzeteket, személyes sorsokat ábrázolok. Az útikönyveimben pedig Kelet-Európáról írok, ennek a kietlen és gazdag vidéknek az ellentmondásairól. A határokról, amiket szeretnénk eltűntetni, de mégis léteznek, amit a centrumban kitalálnak, az többnyire sosem valósul meg a vidéken. A Rongyos ékszerdoboz éppolyan ellentmondásokról szól, mint az Ikeranya, csak az egyik földrajzi könyv, a másik az intimitás „földrajza”.

Nagyon szeretek írni, ez az életem. Gimnazistakorom óta írok, de íróvá, ahogy általában a női szerzők többsége, elég késve váltam. Mert a magyar irodalom, és általában a művészeti rendszer igen férfiközpontú, és nehezen tűri az elhajlókat, a kánonból kilógókat. De én épp ezt szeretem, van, aki nem bírja ezt ki, nekem meg nagyon jót tesz. Sok női szerzőt láttam elmenekülni a művészetből, sajnos. Mindenféle belső körök tagsági igazolványa nélkül vagyok író. Bár ma kevésbé látványos az autonóm művészet, mégis, egy kicsit ez lett a vesszőparipám, szuverénnek maradni minden körülmények között. A társadalmi igazságosság felé hajolni.

Azt írod az oldaladon, a bemutatkozó résznél, hogy az anyukád a tornatanárod és hetente jársz hozzá edzeni. Ezek szerint elég szoros és erős köztetek a kapcsolat. Ha önmagadról, a nevelésedről, az írásaidról van szó, akkor a legfőbb kritikusod is ő szokott lenni? Avagy, ki az, akinek a véleményére, a kritikájára a legjobban adsz? Kinek szeretnél megfelelni, és számít-e egyáltalán az életedben a megfelelési-kényszer?

Ez nagyon jó kérdés, mert természetesen a családom, ugyanakkor anyukám nem szakmabeli, nála az olvashatóság, a befogadhatóság a kontroll alapja, ha ő élvezi az írásaimat, akkor az elég jó jel. Aztán a gyerekeim, férjem, barátaim. Azok, akikkel a mindennapjaimat élem. És van kis feminista közegem is, nagyon szeretek vitázni. Kibírhatatlan lenne a közélet nélkülük.

Ugyanott és ugyanannál az edzőnél úsztál, mint Szepesi Nikolett, csak tíz évvel korábban, még Egerszegi Krisztina csapattársaként. A medencében lettél író. Nyilatkoztad is ezzel kapcsolatban, hogy egy levegő, egy mondat. És hogy elég hamar magányos farkassá lehet válni az úszásnál. Még mindig úgy gondolod, hogy nem volt semmiféle öröm az úszásban?

Ez a kérdés bonyolultabb, az úszás itt nem azt jelenti, hogy tegnap úsztam egy jót a Dunában, vagy a Balatonban. Ez egy rendszer kritikája, azok a kemény edzések, amiket mi végigcsináltunk a nyolcvanas években, ahol csattantak el pofonok, lányoknak is, ahol a verés, a békaügetés és az alázás, az embertelen edzésadagtól való félelem vitt előre minket, erre vonatkozik az a válaszom, hogy „nem értem, hogy bírtuk ki”. Ilyen értelemben az úszás edzetté tett. Nem lehet hátba lökni. Felállok.

Az a fajta félelem, ami akkor benned volt, hogy féltél a büntetésektől és megszégyenítéstől, az segített abba, hogy írni kezdjél azokban az időkben? Vagyis a félelemtől való menekülés alakította ki benned az íráskényszert? Változott az íráshoz való hozzáállásod, és ha igen miben, azóta?

Igen, szeretek írni. Szeretek visszagondolni, valamit gondolni arról, ami az uszodában történt. Ezt a Sovány angyalokban írtam meg. Csak ott a főhős férfi és atléta, olimpikon.

Már egészen másképpen írok, többet figyelek másokra, fürkészem a történeteiket. Érettebb vagyok, ez nem biztos, hogy jó. A szenvedélyből írás, a harag, a dac, a düh, ezek amúgy nem tesznek rosszat az írónak. Szeretem a túlfűtött érzelmeket megélni és abból írni. Az sem baj egy művésznek, ha padlót fog, sőt.

• interjú írók kiss noémi kultúra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!