Az ember lánya először gyerekként hisz a mesékben és a csodákban. Ebben él és lubickol. Várja a herceget a fehér lovon, aki délceg, aki daliás, aki megküzd a sárkánnyal, és aki csak a királylány kezét akarja.
Aztán felnő, és jönnek a párkapcsolatok, és vele együtt a csalódások is. És azzal kell szembesülnie, hogy amit addig hitt a szerelemről, az mind csak gyerekmese.
Azt jó esetben az anyáink vagy inkább a nagyanyáink élték meg, a mi generációnknak ebből már alig jut. Aztán eltelik még 20 év, és a sokadik próbálkozás után a teljes kiábrándulás következik, és minden párkapcsolat lezárása lélekben, elfogadva azt a szomorú tényt, hogy neki már sohasem jut a szerelem nevű elixírből. Olyan, akivel egyformán szeretik egymást. Akivel félszavakból is megértik egymást. Aki ugyanazt a zenét, várost, táncot szereti. Akivel egyforma pineket mentenek le egymástól függetlenül. És akkor egyszer csak megcsillan egy apró reménysugár, mert megjelenik Ő.
Olyan, mint aki most lépett ki a gyerekkori mesekönyvből. És vele a felismerés, hogy jé, ő kedves és figyelmes, és odaadó. Sőt, ez nem is olyan borzasztó. Illetve az, de pont úgy, ahogy jól esik. És figyel Rám. És elfogad a frusztrációimmal együtt. És nem akar megváltoztatni. Úristen. Ez már-már olyan, mint egy álom. Áh, ez nem lehet igaz. Hol van a csapda? Hol a kandi-kamera? Hol vannak a fizetett nézők, akik zajos ovációval ünneplik a kész átverést? Vagy mi van, ha csak átmeneti lesz? Jól beleélem magam, aztán egyszer csak elfogy a tündérpor, és elfogy a varázs. Felébred. Rájön, hogy nem is én vagyok az, aki kell neki.
Hogy bonyolult vagyok. Talán azt, hogy fiatalabbat szeretne. Vagy idősebbet. Vagy szőkébbet. Esetleg barnábbat. És akkor ott állok majd a sokadik mélységes csalódásommal, és azt már biztos nem élném túl. Mert minél magasabbra repül velem, utána annál magasabbról eshetek a földre. Nem lenne jobb nekem a földön maradni, biztonságban? Maradni az érzések nélküli világ szikes talaján, és szilárdan állni két lábbal a földön? De vajon tényleg ezt akarom? Hiszen vele nevetek. Mosolygok, vigyorgok, röhögök. Mióta itt van velem, azóta jobb a lelkem. Boldogabb vagyok. Sőt, igazán boldog vagyok. Ezt akartam egész életemben. Most akkor van mese vagy nincs? Megvalósulhat az álom, vagy sem? Nem tudom.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez