Már azelőtt építem a falakat, hogy megszólaltál volna. Ráérős munkásként, aki néha elciccent egy sört két tégla lerakása közben, amikor azt érzi, hogy most jó, most hátradőlhet picit. De mindig ugyanaz a vége. Szellemházakat építek a homlokomra csókolt ígéretekből, hogy most jó lesz, én nem megyek el, ígérem.

Hányszor hittem el ezeket. Most is megadom neked az esélyt, hogy ne hazudj, vagy ha igen, akkor legalább olyat, amit te is elhiszel, az akkor nem is számít hazugságnak, nem igaz? A valóság az, hogy csak megpihenni állok meg néha a falak építése közben. Mert tudom, hogy van még munkám. Bár ne így lenne.

Szeretnék már végre hátradőlni, úgy, hogy tudom, hogy elkapsz. Úgy, hogy nem remeg a térdem.

De nem tudok. A legkisebb neszre felfigyelek, ha megmozdulsz az ágyban, mert tudom, hogy menni akarsz. Mert legbelül tudom, hogy nem velem van a baj. Maximum annyi, hogy nem vagyok egyszerre több nő. Hogy te is azt fogod mondani, hogy fantasztikus lány vagy, de. Jó nő vagy de. Okos csaj vagy, de.

Szeretnék már a „de” másik oldalán lenni. Mint például de fantasztikus vagy! De szeretlek.

 De nem megy, félek. Pedig en igazán hinni akarok magamban. Hinni akarok bennünk, de csak abban tudok, hogy ha elmész, én ökölbe szorított kézzel felállok. Hogy igazából nem is én vagyok a hibás, amiért nem akarsz maradni.

Hinni akarok abban, hogy tényleg belezuhanhatok a szeretetedbe, hogy elengedhetem magam. Gyorsan falakat bontani nem tudok. Félek, hogy közben elmész, én meg ott állok majd egy félig kész házban.

• érzelmek érzelmi blokkok falak lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!