Esztelenül rohanni vagy tanulni a hibáinkból?

Mások vagyunk, máshogy játszunk. Okosak vagyunk, emlékszel? Emelt fővel megyünk az utcán, nem követünk el újabb hibát, nem hagyjuk, hogy a vágy ismét elhatalmasodjon rajtunk. Még mindig úgy érzem, hosszan tartom az órán az ujjam. Gyaloggal kell lépnem ismét, hogy biztonságban legyek. Hirtelen elkezd az ujjam az órán remegni, a huszárra nézek. Pánikolok! Megy ez nekem?

Zsibog a fejem, egy belső hang azt súgja, lépj a huszárral, most ez lesz a helyes. Most be fog jönni! Aki mer az nyer! Mély levegőt veszek, a plafonra nézek, kétségbeesve rázom a fejem, próbálom a kísértést messzire űzni. Ránézek a partneremre, majd a huszárra a táblán és lépek. Nem a gyalogot választottam. Pedig tudom azt kellett volna. Most már mindegy, fenébe az egésszel! Felpattanok a székemről, nagy erővel lesöpröm az egész táblát az asztalról. Kirohanok a friss levegőre, az emberek csak ijedten néznek rám. Feltűnik, hogy szapora a légzésem, valószínűleg azt hiszik, őrült vagyok.

Gyorsan észbe kapok, felemelem a fejem és büszke vagyok arra, hogy azt tettem, amit akartam. Talán ismét elbukok. Talán nem. Nem is érdekel. Azt tettem, amit a testem minden porcikája üzent nekem. Mert ez vagyok én.

A folytonos rossz lépéseket a saját hibáim és idétlen tetteim szülték nekem. Kellenek ezek, különben nem lenne miből tanulni. Ha egy csikót sokáig tartunk a karámban, elmegy a kedve a futkározástól. Nem arra született, hogy be legyen zárva. Kiengedem, és egy jót mosolygok legbelül. Olyan szabadnak érzem magam, mint még soha. Nem érezném ezt, ha nem lettem volna egy időre bezárva. Minden úgy jó, ahogy van. Bátor vagyok, felvállalom a tetteim. Van még mit tanulnom, de elvégre ezért élek. Hamarosan jön az eső, bizonytalanná válik majd a talaj. Alig várom, hogy ismét pocsolyába lépjek, és még az arcom is sáros legyen. Majd letörlöm és nevetek egy jót: hát ez vagyok én, aki még mindig nem tanult eleget a hibáiból.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!