Én és a fura kis dolgaim – egy örök nexus

Végül, ahogy a filmekben a természetfeletti lények, én is levedlettem ezt a fojtogató, hamis lepelt, és visszataláltam önmagamhoz. Megkérdőjeleződött bennem az egész folyamatnak a miértje. Tulajdonképpen kinek szúrt szemet az, ami mások véleménye szerint zavaró, vagy furcsa lehet? Valójában, akkor is, ha vannak idegesítő, fura dolgaink, mi gondoljuk túl. Írhatom mindezt annak a számlájára, hogy egyébként is egy “overthinking” típusú ember vagyok, de el kell ismernem, hogy én ítéltem el saját magam, teljesen feleslegesen.

Szerencsére a béke előbb, vagy utóbb megérkezik mindenkihez. A számomra legfontosabb emberek így szeretnek, így vagyok kerek. Magamnak, és nekik is. Ez pedig mindent felülír.

Ma már szeretem, hogy úgy vagyok kalibrálva, ahogy. Jobban értékelem a sikert, az apró lépéseket, a kis örömöket a mindennapokban, legyen az egy reggeli finom tea, egy kedves gesztus egy idegentől, vagy egy “Hogy vagy?” üzenet. Hiszen ezek is tanúsítják, hogy ugyanolyan értékes része vagyok ennek a világnak, mint akárki más.

A fura kis dolgaim és én egy véget nem érő kapcsolatban állunk, és ez jól van így. Hiába érzek görcsös késztetést, hogy nyitott ablaknál aludjak télen-nyáron, hiába kell égnie egy kis lámpának a szobámban a sötétben, hiába rázom a kezeimet egy Tourette-szindrómában szenvedőhöz hasonlóan, amikor nagyon örülök, vagy izgulok, így vagyok kerek. Mind így vagyunk azok. És a lehető legjobb dolog, amit tehetünk az az, hogy nemcsak elfogadjuk, de szeretjük is ezt magunkban tiszta szívvel. Úgyis elkísér egy életen át.

• lélekhangok önelfogadás önismeret

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Rebeka