Ahogy az idővel együtt én is öregszem, néha úgy érzem, éppen hogy csak pislogtam, és egy újabb évet magam mögött hagytam. - Felgyorsult az idő - olyan sok ember szájából hallom ezt, olykor én is elgondolkodom azon, hogy valami kvantumfizikai, téridő bolydulásnak lettünk az áldozatai, de azt hiszem, mi emberek szeretünk keresni valamit, vagy valakit bűnbaknak, akire rányomhatjuk keserűségünk bélyegét, felmentve magunkat a részvétel alól.

Igazából cseppet sem hiszem, hogy az idő lett betegesen gyors, nem szeretek hazudni, még magamnak sem, nem fáj beismerni, hogy minden, ami ma körülöttem látható és számomra tapasztalható, azért kizárólag én vagyok a felelős, legalább is, az én életemért, a szomszédom biztosan nem.

Sietünk, rohanunk, és nem a világ, nem is az idő, mert azt mi töltjük meg tartalommal, mi formáljuk új nézőpontokkal, igényekkel, szokásokkal, életstílussal, hitrendszerekkel, mi futunk maratont. Úgy rohanjuk végig a napokat, a heteket, a hónapokat, az éveket, mintha valahová nagyon sietnénk, nehogy lemaradjunk róla, és mégis, pont azt felejtjük el, mi is az, amiért a rajtnál valamikor elindultunk. 

Természetesen van zsebből előrántott gyors mentő válaszunk ilyen zavarba ejtő kérdésekre, mint a karrier, a család, a szerelem, egy álom utazás és hozzá még több mentő kifogás és hárítás, hogy még miért nem értük el a vágyaink kapuját. Én mindig magamat kerestem, a kiteljesedésemet, a belső forrásomat, úgy hívtam, otthon, a szívem otthona. Éveimet ennek a belső hiányérzetnek a befoltozására áldoztam, és ez semmiben sem különbözött egy ház felépítésétől. Mire sikerült felhúzni, kicsinosítani, kezdhettem elölről az építkezést, mert valahol máshol új probléma keletkezett. Terveztem, és sokszor ezért csalódtam a végkifejletben. Az egész hazatalálás projectben sokszor elfelejtettem élni, helyette a fejembe költöztem. Szerencsére az élet sokszor meg-megsimogatott, egyszerű pillanatokba csempészte a csodáját, terelte figyelmemet a jelenlét leírhatatlan megértésére és szépségére. Valójában egy lépés sem volt haszontalan. 

Az idő paradoxona, hogy van, volt, és lesz. Visszatekintünk az elmúlt évre, és sajnálunk pár elszalasztott lehetőséget, siratunk valami olyat, ami már nem az életünk része, vagy örülünk, hogy bizonyos dolgokat végre elértünk. Aztán újra tervezünk, mit teszünk következő évben, vagy éppen már mit nem. Új célokat tűzünk ki, és újabb versenyfutásba kezdünk érte, hogy elérjük, aztán vagy összejön vagy nem, de sosem állunk meg szétnézni a pillanatban, csak lenni, élvezni minden zamatát a létnek. Egy csókot egy másodpercnél tovább élvezni, egy ölelésbe tovább belefeledkezni, egy mosolyt mélyebben az emlékeinkbe vésni. Kicsit, csak egy kicsit, egymásra és önmagunkra jobban figyelni, mert amiért rohanunk, az éppen most is zajlik, most is itt van, mikor én írom ezeket a sorokat, és akkor is, miközben valaki ezt majd olvassa. 

• emlékezés érzések jövő múlt változás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!