Csak egy korszak voltam talán

Nem tudom, hányszor fogok még úgy lefeküdni, aludni, hogy úgy érzem, túl vagyok rajtad, és hány olyan ébredésem lesz, ahol az álmomból visszaköszönsz még nekem. Ahol még hallom a hangodat, és érzem az érintésedet. Hamis illúzió csupán, és mégis gyomorszájon vág a reggel, mert nem vagy itt. Nem már nem vagy itt.

Megértek én mindent. Egy korszak voltam csupán, nincs is ebben semmi hiba. Csak maga a tudat fáj. Amit felépít egy ember a szeretetkosarából, és úgy hiszi, van ott helye, majd idővel, kis idővel, egy másodperc tört része alatt a semmibe vész.

Azt hiszed, ismered a másikat, és rádöbbensz, hogy csak egy része volt annak, amit te elképzeltél. Haragszom magamra, mert látom a hibáimat. Látom, hogy mennyire ösztönösen adtam fel önmagam, hogy csak rád helyezhessem a fókuszt. Hiba volt.

Ha tudnád, hogy hányszor játszottam vissza magamban azokat a perceket, amiket egymásnak adtunk. Hogy mennyire bánom, hogy bár lecke voltál, mégis fáj. Hogy most önazonosabb vagyok, önállóbb és mindezt te nem kaphattad meg tőlem. Helyette egy kapaszkodó görcsös nőt adtam. Aki talán soha nem is én voltam. Mégis ez volt a kép, amit felhúztam az arcomra maszkként, mert téged akartalak.

És mind tudjuk jól azt, hogy a szerelem vakká tesz. És süketté. Különben meghallottam volna a szavaid mögött az igazságot. Hogy sosem szerettél igazán...

Füstbe ment tervek maradtak. És a tudat, hogy egyedül vagyok. Behunynám a szemem és visszarepülhetnék oda, ahol még volt szeretet és ahol még te is jelen voltál, de miért is tenném? Miért is ülnék fel újra a múlt hullámvasútjára, ami már rég, már réges-rég kisiklott.

1 / 2. oldal

Következő

• elmúlás érzelmek lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

  Megosztás Küldés

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak.

Szólj hozzá a cikkhez