Igazán nem is ismertük egymást. A mai napig ezer dolgot nem tudunk egymásról. De azt tudom, hogy jó volt a karjaidban feküdni, és érezni téged. Mintha minden hordalék nélkül, amit az életünk, a múltunk rejt, megértenénk, és elfogadnánk egymást.

Azt gondoltam, hogy csupán csak arról van szó, hogy jó valakihez tartozni. De ennél azért többet adtunk egymásnak. Mert nem valakihez akartam tartozni, hanem hozzád, de nem sikerült lebontanom a falat, amelyet nagyrészt én építettem.

A fal hatalmasra nőtt, nem is hibáztatlak érte, hogy meg sem próbáltad lebontani ezt a szilárd, monumentális építményt. Tudom, hogy te is fáradt vagy, hogy te is küzdesz a saját démonaiddal, és nincs még elég erőd ahhoz, hogy hozzákezdj a fal bontásának.

Annyit tudok biztosan, hogy ezt a falat együtt kell lebontanunk, mert külön-külön nem leszünk képesek porrá zúzni ezt az általunk alkotott akadályt.

Minden olyan varázslatos lehetne, mert meg van minden, amitől az életünk közösen haladhatna előre, évtizedek távlatában gondolkodhatnánk mi ketten együtt, csak az a fal ne lenne kettőnk között.

Nem idealizálom ami kettőnk között lehetne, mert tudom, hogy piszkosul nehéz feladat elé állítanánk magunkat, hiszen olyannyira különbözünk. A kapcsolatok első szakasza a káprázaté, de nálunk plusz adalékként hozzáadódna a sok-sok szikra, amely az összecsiszolódásból pattanna ki. De azt hiszem, hogy az elfogadás a szerelemmel együtt születik meg.

Hidd el, ha mindketten készen állunk rá, akkor majd sikerülhet.

• érzelmek esélyek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!