A kikényszerített lassúlás nem lehet, hogy azért késik általánosságban az embereknél, mert manapság a társadalom inkább a felszínes élet felé próbál terelni minket? Tökéletes instagram feedek, tökéletes családi modellek, ahol semmiféle probléma nincsen, ahol minden harmonikus. A mai társadalom és a mai világ az, ami összezavarja az emberi természetet, és nem engedi 120%-ban azt, hogy valóban a csenddel és önmagunkkal is megismerkedjünk, mert valahogy úgy van, hogy a teljes lemeztelenítés tilos, mert akkor bánthatnak minket. A bezárás viszont pont erre való, nem igaz? Változni fog az emberek önbizalma, valódi és tudatos énképe? Szerinted, ha ez az egész vírus és bezárás lecseng, a felszínes, műélet is lecsökken, és mindenki tudatosabb és valódibb képet fog a kirakatába helyezni, vagy inkább felerősödik majd a félelem és az elidegenedés az emberek között? 

Az biztos, hogy a közösségi média tök irreleváns mércét állít elénk, vagyis tulajdonképpen azon keresztül mi magunk egymásnak. És most talán több időt töltünk rajta, mint valaha, hiszen felerősödött a szerepe, mint a külvilággal tartott kapcsolat fő csatornája. Most tartalmilag egy elég nehéz helyzetet közvetítünk rajta, de nagyon nagy százalékban még azt is színes-szagos pozitívumba csomagolva. 
Félreértés ne essék, én nem a pozitív hozzáállás ellen vagyok, sőt, óriási ereje van annak, hogy pozitív üzenetekkel igyekszünk megtartani egymást, és legalább az instagramon tudunk szép helyekről meg izgalmas dolgokról képeket nézegetni, viszont az most valóban késlelteti a belső lelassulást, ha azt látjuk, hogy a szomszéd karanténja már megint zöldebb. Én azt látom, hogy a karantén nem nagyon volt hatással arra, hogy valóságosabb képeket posztoljunk. Valóban összezavaró lehet, hogy azt látjuk, a másik a karanténban is frissen mosott hajjal, sminkben, tulipánokkal szegélyezett teraszon reggelizik, mikor mi három napja nem találjuk a zoknink párját. 
A hírek olvasásán túl ez egy másik fontos dolog, ami miatt érdemes mérsékelnünk az online időtöltést. Sajnos nagy valószínűséggel nem maradunk le semmiről, ha fél vagy egy napig nem nézünk rá a telefonunkra. A járvány garantáltan nem szűnik meg holnapra, és ilyen szempontból ez megnyugtató is lehet. Nyugodtan megmaradhatunk egy kicsit magunkban, és végignézhetjük, hogy milyen a mi karanténunk anélkül, hogy ezt közzétennénk, vagy máséval összehasonlítanánk. Ez alapján én nagy reményeket nem füzök ahhoz, hogy a kirakatba mást teszünk majd, amikor vége ennek az egésznek. Definíciójából fakadóan szépséget, tökéletességet és kívánatosságot pakolnak oda az emberek. 
Az más kérdés, hogy a saját énképünk hogyan fog változni. Az igenis változhat, ha időt szánunk arra, amit az előbb mondtam, és sikerül saját magunkkal, minden külső tényező nélkül időt töltenünk. Abban is bízom, hogy erőteljes értékrendbeli változások is lesznek, hogy korábban magától értetődő dolgokat újra értékelni tudunk majd, esetleg jobban odafigyelünk arra, hogy mi emberek mit okozunk a világban, hol van a mi felelősségünk, viszont ettől függetlenül az instafilterek még ott lesznek.
 
Amire még rettentő kíváncsi vagyok… Hogyan kell elképzelni a terápiás ülésedet? Milyen kérdéssel indítasz az első beszélgetésnél ahhoz, hogy közelebb kerülj a másikhoz?

A legelső ülés érdekes dolog, és azt tapasztalom, hogy így az irodalomterápiával együtt különösen. Akik eddig hozzám fordultak, azoknak a nagy részük nagyon kíváncsi volt magára a módszerre, és többük arcán némi megértő csalódást fedeztem fel, mikor mondtam, hogy az első néhány ülésen az még nem lesz annyira előtérben. Én úgy gondolom, hogy alapvetően pszichológusként dolgozom, egy olyanként, akinek tőle elválaszthatatlan módszere az irodalomterápia, de nem kizárólagos. Így például az első egy-két alkalom - szövegek nélkül - általában arról szól, hogy megismerjük egymást, felvázoljuk a helyzetet, amiben vagyunk, és mind a kliens, mind én rájöjjünk, hogy tudunk-e közösen dolgozni a problémán. Ezeken az alkalmakon hagyom, hogy ő meséljen, magát a kérdést is úgy teszem fel, hogy azokról a dolgokról beszéljen, amiket fontosnak tart magáról, amiket szeretne, hogy én tudjak róla annak érdekében, hogy minél inkább segíteni tudjak neki. Ilyenkor nagyon sokat elárul az, hogy miket hoz fel ő maga elsőként, és mi az, amire esetleg nekem kell később rákérdeznem, stb… Az, hogy magáról milyen narratívát állít fel, nagyban meg tudja alapozni a későbbi munkánkat.

Szerinted e kettő közül melyik szükséges a legjobban ahhoz, hogy egy jól működő párkapcsolatban legyél: bízni vagy hinni a másik emberben? Avagy melyik az, ami nélkül az a párkapcsolat csak félszázalékos. És miért? 

Azt nem tudnám eldönteni, melyik a fontosabb. De ha különbséget kellene tenni, azt mondanám, hogy az egyik rólam szól, a másik a másikról. Ha hiszek a másikban, akkor az ő értékei és az ő története van a fókuszban, ha bízok benne, akkor meg inkább az enyémek. Persze van alapvetően a megbízhatóság, mint tulajdonság, de egy kapcsolatban a másikba vetett bizalom végső soron arról szólhat, hogy az én értékeimet és történetemet oda merem-e, oda tudom-e adni neki. Ha hiszek benne, az meg tulajdonképpen független tőlem. Én egyik nélkül sem tudom elképzelni a jól működő kapcsolatot, egyikről sem mondanék le a másik javára.

Hiszel a jelekben, ami inkább a sorsszerűséghez áll közelebb, míg a pszichológia a lélektudománya. Hogy jön össze a pszichológia a jelek figyelésével? 

Más az a jel, ami valami transzcendensek tulajdonítunk, és más, amit a velem szemben ülő ember mutat. Én az utóbbira koncentrálok, mint olyan üzenetre, ami kiegészíti, pontosítja, árnyalja azt, amit kimond. Ilyen a testtartás, a hanghordozás, az apró tudattalan mozdulatok, és a többi nonverbális jelzés. A sorsszerűség vs. saját döntések általi irányítás kérdésben még nem foglaltam állást, valahol a kettő között lehetek.

Fotó: Jakobovits Lili

 
Önmagad ismeretével hogyan állsz jelen pillanatban? S mik azok a személyes tanácsok, amik szerinted szükségesek ahhoz, hogy folyamatosan képben legyünk önmagunkkal és ne hagyjuk az önbizalomhiányt és a megfelelési-kényszert eluralkodni magunkon? 

Az irodalomterápiás képzés részeként volt 100 óra csoportos önismeretem, amióta pedig végeztem az egyetemmel, egyéni terápiára járok. Nem volt semmilyen akut kérdésem, amikor elkezdtem, de így folyamatosan látom azokat a területeimet, amikkel foglalkoznom kell. Én ezt úgy fogom fel, mint bármilyen más egészségmegőrző magatartást, mint a sportot vagy az egészséges étkezést. Ahogy te is mondod, jobb folyamatosan jól lenni magunkkal, mint hirtelen “megbetegedni”. Én azt szoktam mondani a klienseknek, és néha magamnak is, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb, és ez abszolút rendben van. Mindig rá lehet licitálni a borzalmakra is, de ettől még én is érezhetem néha szomorúnak magam, vagy úgy, hogy ma épp nem megy az élet. Többen mondták már nekem, hogy “ez biztos semmiség”, meg “a többi kliensének tuti nagyobb a baja”, és ilyenkor meg szoktam állni, és elmondani ezt. 
A másik ilyen, ami nekem személyesen segített, ezért úgy gondolom, hogy hitelesen tudom továbbadni, az az, hogy a siker/szépség/boldogság/tudás/stb. nem egy adott egységnyi dolog, amiből ha valakinek több van, a másiknak szükségszerűen már csak kevesebb lehet. Lehet a másik sikeres üzletember, de tőle függetlenül lehetek én sikeres a saját vállalkozásomban. Láthatok egy szép nőt, az nem jelenti azt, hogy én ne lennék szép. Láthatok egy boldog családot, de attól még megtehetek én is mindent, hogy az enyém az legyen. A lista a végtelenségig folytatható.

Mesélsz egy kicsit a legújabb projectedtől, a Practice Living-ről? Hogy jött létre, miért, kikkel, és te is kitöltötted? 

Körülbelül egy hónapja keresett meg egy ismerősöm, hogy lenne-e kedvem csatlakozni. Röviden egy pszichológiai kutatásból készülne egy önsegítő füzet, vagy valami hasonló termék, ami segíthet a vírus okozta megváltozott helyzet megoldásában. Egy pszichológus-irodalomterapeutának erre elég nehéz nemet mondani, úgyhogy azt mondtam, persze, csináljuk. A csapat néhány tagja mélyinterjúkat készített Olaszországban élő magyarokkal még akkor, amikor náluk megkezdődött a kijárási tilalom. Én ezután csatlakoztam be, kielemeztük az interjúkat, csoportosítottuk a bennük megjelenő problémákat, “fájdalompontokat”, kijelöltünk lehetséges útvonalakat és fókuszokat. A tevékenységtervező füzet e sok közül csak az egyik irányra összpontosít, és a tervek szerint a többire is szeretnénk hasonlót kidolgozni. Értelemszerűen most főleg a koronavírus által megváltozott élethelyzetre alkalmazhatjuk, de igyekeztünk úgy összeállítani, hogy az bármilyen nagyobb változás esetében hasznos legyen. Mindenkivel előfordulhat, hogy költöznie kell, bővül a család, munkahelyet vált, stb. Minden ilyen esetben hasznos lehet valami fogódzó, ami segítségével végiggondolhatjuk a régi rendszerünket és kialakíthatjuk az újat.
Én még nem töltöttem ki… mondhatnám, hogy nem volt időm, mert épp ezzel (is) dolgoztam, de emögött simán lehet az is, hogy nem csak időben, de lelkileg sem jutottam el oda. Pedig valószínűleg nekem sem ártana.

Nem a kedvenc könyvedet fogom megkérdezni, hanem azt, hogy mi az a festmény az életedben, amihez újra és újra visszatalálsz s megnyugszol tőle? 

“Híres” festmény most nem jut eszembe, de a kérdés nagyon tetszik, mert még nem gondolkodtam el ezen, és már maga a képek pörgetése a fejemben egy kicsit megnyugtató volt.
Viszont nagymamám sokat fest a mai napig, a házuk Budakeszin már egy kisebb műterem, és gyakorlatilag úgy nőttünk fel, hogy ha náluk voltunk, és épp nem az erdőt jártuk, akkor ezek a festmények vettek körül. Amikor tavaly elköltöztem otthonról, kaptam egyet közülük, az a nappalimban lóg. Na azzal voltak már olyan pillanataim, hogy csak leültem a szoba másik végébe, néztem a képet, arra gondoltam, hogy itt ülök a saját lakásomban, itt ez a kép, és gyakorlatilag most minden jó.

• interjú jakobovits kitti pszichológus

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!