Kittit már egy ideje követem Instagramon, s valahogy megfogott a közelsége, a szavakban meghúzódó lágysága és bája, és az a bizonyos tenni akarása az emberekért. Tisztaság, ez jellemző rá. Olyan személyiség, aki talán tudatosan tisztában sincs azzal, hogy az ember legszívesebben az első találkozás vagy privát üzenet után az egész életét elmesélné neki. Jakobovits Kittivel folytatott interjúnk következik.

Mondhatnánk, hogy ilyen egy jó pszichológus, de valóban csak ennyi lenne a magyarázat? Szerintem nem. A legtöbb belső csatározáson, traumán, és (ön)utazáson átesett személyiség válik a végére a legtisztább és legharmonikusabb egyénné. Olvashatunk egymásból a könyvek által?

Hogyan és mikor döntötted el, hogy emberekkel szeretnél foglalkozni? Hogy semmi más nem lehetsz, csak és kizárólag pszichológus? 

A néhány “kötelező”, kislányoknál gyakori állatorvos és lakberendező válasz után azt hiszem, a harmadik “mi leszel, ha nagy leszel” volt a pszichológus, és az azóta úgy is maradt. Nem tudom, hogy pontosan mikor és miért. A gimnáziumot már abszolút ezzel a tudattal jártam végig. Ez néha furcsa volt, magamban is kerestem a motivációt emögött, mert alapvetően közel sem voltam az a lány, aki mindent és mindenkit meg akar menteni, tanácsokat sem osztogattam, és “lelki szemetesládája” is csak kevés, számomra fontos embernek voltam. 
Az más kérdés, hogy se akkor, se most nem gondolom, hogy ezek egy jó pszichológus ismérvei, ezek inkább sztereotípiák, amik amúgy, ha igazak, hamar kiégéshez vezethetik a szakembert. Mindenesetre azt tudtam, hogy meg akarom ismerni az embereket, meg akarom őket érteni, és az egyik legnagyobb dolognak tartottam azt, ha az egyik ember segít a másiknak eligazodni a saját történetében.

Fotó: Jakobovits Lili

Volt olyan időszak az életedben, amikor úgy érezted, hogy abbahagyod, és inkább másik szakmát választasz? 

Nem igazán. Az egyetem mellett persze dolgoztam egy csomó mindent, és nagy részüket nagyon szerettem is, de azok a munkák mellett is mindig úgy definiáltam magam, hogy pszichológushallgató vagyok, ezek időszakos megoldások, amikkel remélhetőleg kölcsönösen segítjük egymást. Dolgoztam kávézóban baristaként, sportboltban eladóként, pszichológusrendelőben asszisztensként, mindegyik fontos és kedves része volt az életemnek, amíg ott voltam, jó volt, azonosultam a feladataimmal, de tudtam, hogy nem maradok ott örökre. 
Nem olyan rég beszélgettem a testvéremmel, (ő is pszichológus lesz három hónapon belül), meghánytuk-vetettük, hogy milyen fiatal egyéni vállalkozónak lenni a szakmában, és rávett, hogy újra nézzek rá néhány alternatív megoldásra, amik a kezdő nehézségek mellett jól jöhetnek kiegészítésként. Fél napnyi álláshirdetés-nézegetés után rájöttem, hogy most már nem tudnék sehol máshol hitelesen ott lenni. Azt éreztem, hogy most már semmi mással nem tudok azonosulni, és még ha nehéz is, akkor is ezt akarom csinálni.

Ha egy szóval kéne leírnod magad, mi lenne ez az egy szó? És miért pont ezt választottad? 

Most az erdő jutott eszembe hirtelen, legyen mondjuk tölgyerdő. Kiskoromtól nagyon megnyugtatóan hat rám, ha erdőben vagyok, van benne valami tiszta otthonosság, és a személyiséget leíró képként is jól használható szerintem. Összetett, csendes, elmélkedő, sok ösvénnyel, napsütéses tisztásokkal, sötétebb völgyekkel.
 
A legutóbbi elveszett vagy önkeresős vagy egy traumát feldolgozó pillanatodnál melyik volt az a könyv, ami segített Neked? 

Akasztják a hóhért? Ami ilyen szempontból örökké emlékezetes marad, az azt hiszem nem más, mint a Szerelem a kolera idején. Amikor a párommal még csak ismerkedtünk, elég rapszodikus időszakomban voltam, sok volt bennem a kérdés meg a bizonytalanság, aztán a kezembe nyomta a könyvet, hogy olvassam el. Elég hamar rájöttem, hogy miért tette. Elég nehezen adtam be a derekam, de olvasás közben megértettem, hogy Florentino Ariza ha kell, élete végéig is vár Fermina Dazára, és ezzel nem tudtam mást kezdeni, mint belátni a helyzetet. Nem kellett öregkorunkig várni, csak néhány hónapot. Úgy látszik, ő is elég hamar tudta, hogyan fordítsa “ellenem” a saját eszközeimet.

A történetből kiindulva, és a „Szerelem a kolera idején” válaszod kapcsán úgy tűnik, hogy nyitott könyv vagy a párod számára. Aki jobban ismer talán még saját magadnál is. Hiszel abban, hogy mindenkinek van egy ilyen hasonló társ, egy előre megírt szerelem az életében, ami, ha jól csináljuk, a halálunkig velünk marad? 

Szeretném hinni, mert az egy szuper dolog lenne. De viszonylag racionális embernek ismerve magam, meg a szakmai szemüvegen át azt kell mondjam, hogy ez azért ennél jóval bonyolultabb. 
 
Azon gondolkodtam a minap, miközben az embereket néztem az utakon, hogy milyen érdekes az, hogy eddig  online éltük a hétköznapokat, hogy alig vártuk, hogy elbújhassunk a laptop mögé és ezzel párhuzamosan a szóbeli kommunikációnk, a verbális kifejezőképességünk kezdett megcsappanni, most pedig, amikor éppen úgymond ennek a csendnek, az online jelenlétnek lenne itt az ideje, éppen fordítva csináljuk, menekülünk az offline, élő közösségekbe, a természetbe, és mind abba, ami megfogható és tapintható. Miért van ez szerinted? Tényleg mindig az kell az embereknek, ami tiltott, vagy ami korlátozva van? Ez a viselkedés nem éppen egy nárcisztikus, öntörvényű társadalmat mutat, hogy „akkor is az van, amit én szeretnék, és engem senki nem tehet bele egy ketrecbe, mert szabad vagyok”? 

Érdekes, hogy a ‘menekülés’ szót használod, mert elég találó arra, amit én gondolok vagy látok ebben a helyzetben. Manapság azért elég alapélmény, hogy valamiért biztosan nem jó az, ahol épp vagyunk, és ki akarunk belőle lépni, már a kettővel későbbi teendőnkön gondolkodunk, amúgy is le vagyunk maradva, stb… Ezt a már jó pár éve megjelent slow mozgalmakhoz és a most különösen népszerű mindfulness, avagy a tudatos jelenlét módszeréhez kapcsolnám. Egész egyszerűen meg kellene tanulnunk leállni néha, arra koncentrálni, ami van, és nem mindig azt keresni, hogy mit nem csinálok éppen. 
Ugyanez fogalmazódott meg bennem akkor is, mikor legutóbb arról írtam, hogy nem szükséges a karantén második hetében kovász nagyhatalommá válnunk, és otthoni edzés közben online koncertet hallgatnunk. Szuperebbnél szuperebb javaslatokkal van tele az internet arra, hogyan ne unatkozzunk, de ez egy kicsit “hogyan ne vegyünk tudomást a dolgokról” -ba is átcsaphat. Én azt látom, hogy a kikényszerített lelassulás még mindig nem kapcsolt mindenkit alacsonyabb fokozatra, ami alapvetően érthető, de elgondolkodtató.
Az, hogy miért van, jó kérdés, és nem biztos, hogy én fogom a legjobban megválaszolni. Az biztos, hogy valami olyannak a hiányát, ami eddig bármikor elérhető volt, hamarabb észrevesszük, és ahogy ritkasággá válik, máris felértékeljük. Az is természetes, hogy egy ilyen krízis olyan érzés, mintha kihúzták volna alólunk a talajt, és semmilyen kapaszkodót nem adtak volna a kezünkbe. Ilyenkor érthető, hogy igyekszünk visszanyúlni olyan dolgokhoz, amik ezelőtt biztonságosak, magától értetődőek voltak, keretet és struktúrát adtak az életünknek. Nem szeretjük a bizonytalanságot, és azok, akik évek óta nem voltak csendben, nem szeretik a csendet sem. Mindenesetre előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy mindenki a maga szintjén, de tudatosan is lelassuljon, elfogadja a változást és ennek alapján átrendezze az életét.

Fotó: Jakobovits Lili

• interjú jakobovits kitti pszichológus

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!