Amikor egy személy újra és újra visszatér az életedbe, és amikor nem úgy lépsz, amikor nem várod tárt karokkal azonnal mindent eldobva, és így rádöbben, hogy már nincs hatással rád, akkor egyből támadni fog: hogy önző vagy, hogy már megint csalódott benned, mert megint elhagytad, amikor fontos lett volna a számára, hogy ott legyél. Nekem ez volt az egyik legbüszkébb pillanatom, mármint hogy tényleg igazán és őszintén büszke voltam saját magamra: felismertem, hogy miről szól az egész és nem estem vissza, nem mondtam azt, hogy igen, itt vagyok és szarni rá, hogy körülbelül egy évig felém sem néztél sőt, mennyi minden negatív hozadéka volt az egész ismeretségünknek és ledegradáltad az érzelmeimet, de amikor hirtelen kell valaki, én is jó leszek. Emlékszem, amikor anno azt mondta mindig ez a személy, hogy “mert készpénznek veszik, hogy bármit csinálhatnak, ott leszünk a számukra.” Ő is készpénznek vette valamilyen szinten. Azt hitte, és lehet még mindig azt hiszi, hogy a szeretet mindent kibír és mindent megbocsát. De hogyan is hihetne mást, ha ebben nőtt fel? Ha az egész életében valójában túlélő üzemmódban volt, hogy valakit mindig túléljen? Hasonlítottunk, ezért lettünk jóba. Egyikünk sem tudott, egyikünk sem törődött azzal, hogy határokat kéne építeni ahhoz, hogy egészséges kapcsolataink legyenek másokkal és önmagunkkal egyaránt. Nem számítottak a határépítések, mert azt hittük, hogyha kézben tartunk mindent, ha kontrollunk alatt tartunk mindent, akkor nem lesz baj.

De a kontrolltartás, a “control freak” nem teszi önazonossá az embert. Nem leszel attól rendben, mert mindent az irányításod alá vonsz sőt, csak még jobban kimerülsz lelkileg egy idő után. 

Amikor nem úgy fogadtam, ahogy elvárta volna, akkor csak egyetlen egy dolgot nem értett: nem a kialakult helyzetének szólt a nem, a tartózkodó határ felhúzás, az énvédelem, hanem annak a személyének. S míg ő önzőségnek címkézte fel, én az egyik jelentős szakasznak a gyógyulásom útján. Ez az egyik fő különbség két ember között: ki hogyan éli meg ugyanazt a szituációt, és mennyire engedik meg egymásnak, hogy mindketten megéljék a saját nézőpontjukat: mennyire tudnak asszertívan kommunikálni önmagukkal, majd a másik féllel. Nekem itt segített megérteni, hogy ami végérvényesen elromlott, az a kapcsolatok alapja: a kommunikáció. Nem mentem bele a drámába, a veszekedésbe. Nem kértem ki magamnak, hogy azonnal letiltott, meg sem várva a válaszom. Azt mondaná, hogy micsoda képmutató vagyok és szentnek állítom be magam, de már nem lenne kedvem és energiám, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét vagy hogy elmondjam, mi miért zajlott bennem. Elfáradtam a harcokba. Nem, a szeretet nem harcol. A szeretetért nem kell megküzdeni. A szeretetért nem kell kontroll alatt tartanod magadat, és nem kell bizonytalanságban élned a másik személlyel. A szeretet valójában nem nehéz, hanem könnyű, mint egy pihe-puha párna: nem azért nyújt biztonságot, mert önmagadban nem hiszel, hanem azért nyújt biztonságot, mert hiszel önmagadban és a másikban is, teljes egészek vagytok ahhoz, hogy egy nagyobb egészet alkossatok közösen. A szeretetnek nem csak jó része van, de ugyanolyan marad, amikor a rossz beköszönt. A szeretet asszertív: ahogy mindennek annak kéne lennie. A szeretet nem azért van, hogy csak valami legyen: mert ha csupán csak a létezésért van rá szükség, akkor inkább nem lesz. Akkor jön az üresség, a fásultság, az érzelemmentesség. A szeretet nem működik valódi érzelem nélkül. A szeretet nem egy játszma, amit reggel felkeléskor magadra veszel és este lefekvéskor pedig pizsamára cseréled. Biztos van, aki azt hiszi, hogy ez valami térítés a szeretet nevében, pedig egyáltalán nem - a hit kérdésnél is volt, amikor x-szel nem értettük meg egymást. De már nem igazán számít. Minél jobban kitisztítod magadat, annál jobban vágysz arra, hogy akkor inkább egyedül leszel, mint olyanokkal, akikkel nem jó. Nem kellenek a kapcsolatok mindenáron, te ezt ki tudod már mondani? 

Külföldön úgy hívják, hogy healing journey: sok mindent magába foglal, főleg a traumákkal való foglalkozást. Nálunk a gyógyulást megemlíteni nem igazán szokás, ahogy a mentális egészség és a különböző mérgező, bántalmazó téma is tabunak számít - sok minden más mellett. - Mintha még mindig gyengeségnek számítana itt az, hogy azt mondod, ami benned van: az érzelmeidet nem rejted véka alá, persze úgy, hogy a másikat is meghallgasd. 

• Tudod mi az, hogy asszertív kommunikáció? E szerint kommunikálsz, vagy hajlamos vagy a saját igazadat mondani úgy, hogy olykor megítéled a másik felet? 
• Szerinted, a magad véleménye szerint: mi számít ítélkezésnek? 
• Szükséged van címkézésekre a világgal-, és az emberekkel szemben? 
• Könnyen megbocsátasz másoknak? Könnyebben megbocsátasz másoknak, mint saját magadnak? 
• Ráébredtél már, szembe tudtál nézni a legfőbb traumáiddal, ami akaratlanul is beléd ívódott s végigkísérte az eddigi életedet? Nevén tudod nevezni azt, ami a legjobban megbénít? 
• Ha megbocsátasz valakinek, attól még utána érzel haragot vagy semleges marad az illető? Mit jelent a megbocsátás a számodra?  

A traumákkal foglalkozás - legyen az transzgenerációs trauma is -, szükséges ahhoz, hogy megfelelő állapotba kerülj önmagaddal. Saját magunk legfőbb ellensége saját magunk vagyunk: mi vagyunk képesek a legerősebben blokkolni saját magunkat a negatív gondolatainkkal. Viszont a legnagyobb támogatók is önmagunknak mi magunk tudunk lenni. Érzed a különbséget? 

• Ami neked önzőség, nekem a gyógyulásom bizonyítéka ego emberi kapcsolatok ítélkezés kapcsolatok önismeret pszichológia transzgenerációs traumák oldása trauma Varga Maja

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!