Tisztelet. Ez a szó már kimondva is olyan hivatalos. Kihúzott vállak, bennakadt levegő, egyenes tartás. Eszembe jut róla az, amikor kicsiként tiszteltem a felnőtteket. Az óvónénit, az igazgatót, a tanáraimat, a szüleimet. Tiszteletről mindig felidéződnek azok a rokonaim, akik a vita hevében mindig arra hivatkoztak, hogy azért kell tisztelni őket, mert ők a szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik.
Ők már letettek valamit az asztalra, ráadásul ők az idősebbek. Így ismertem meg ezt a fogalmat. Tisztelni azért kell valakit, mert csak. Mert valamivel kijár neki a tisztelet. Később megtanultam, hogy sokszor ugyanezek az emberek, akik követelték tőlem a tiszteletet, voltaképpen a saját belső erejük megkérdőjelezését próbálták elkendőzni, törhetetlen elveiket próbálták a tisztelet címszó alatt elfogadtatni. Így tisztelni kicsit félve tiszteltem, hiszen őt tisztelni kell és pont.
Felnőtt fejjel azonban megtanultam, hogy a tisztelet voltaképpen több annál, minthogy moderáljuk a viselkedésünket egy nálunk idősebb és tapasztaltabb személlyel szemben. A tisztelet az nem tiszteletet parancsoló, erőszakos fogalom. Hiszen aki magának akarja kikényszeríteni a tiszteletet, abban voltaképpen semmi tisztelni való nincs. Csak sajnálni lehet. Hiszen az az ember, akit nem tisztelnek és lenéznek, szabad préda lesz. A defektes, az ember, akire nem nézünk fel. Akit addig rángathatunk saját céljaink eléréséhez, míg óhajtjuk. Ők a „feláldozható” emberek. A tisztelet a hatalommal párosul. Mert a tisztelet hatalmat ad a viselőjének, és nem mindegy milyen szándékkal találkozik a célba ért tisztelet. Tehát tisztelni megtanultunk, mert így kell. Ez a szokás. Mindeközben gondolhatunk teljesen mást az emberekről és ilyenkor jön a felesleges modorosság a kapcsolatban.
Nem félve, hanem szívből tisztelni valakit, ez egészen más fogalmat takar. Ha felnézünk valaki eredményeire, látjuk a sikerek mögött húzódó vérverítékes tetteket, a szenvedést, a felemelkedés nehéz útját. Ha valakit szívből tisztelünk, akkor csodáljuk azért, amit letett az asztalra. Mert olyan valamit tud, amit én még nem. És itt a kulcs: ő nem különb nálam, ugyanolyan érző és halandó lélek, mint én. Azt, amit ő véghez vitt, más téren én is elérhetem. Hiszen ugyanolyan teremtő erővel vagyunk felruházva. Csak a szándékunkon és a motiváltságunkon múlik, hogy mit érünk el az életünkben. Ha szívből tisztelünk valakit, akkor ösztönösen megbízunk benne, és nem csak azért szenteljük neki a figyelmünket, mert „ez jár neki”, hanem mert szeretnénk tanulni tőle.
Ők az „élő példák” számunkra. Ám sajnos azt tapasztalhatjuk, hogy a tisztelt személyek sokszor visszaélnek a hatamukkal. Elhiszik, hogy saját fényük forrásához és a kiérdemelt tisztelethez nincs szükség más egyszerű halandó további segítségére, úgyis itt maradnak a jól megérdemelt piedesztáljukon, és innentől kezdve szabadon okíthatnak mindenkit mindenre. Természetesen mindezt csomagolhatják a jóindulat mindenre magyarázatot adó burkába, de attól még beleszólnak a másik életébe. Azzal, hogy megmondják, hogy lehet másnak is ilyen szuper élete, vagy azzal, hogy figyelmen kívül hagyják mások rajongását. Ha feltétel nélkül tisztelünk valakit, mindig be kell néznünk a függöny mögé. Vajon akkor is tiszteletre méltó, ha nem származik belőle haszna? Vajon akkor is ad, ha nem kap cserébe semmit amiből profitálhat? Vajon akkor is elfogad, ha én valamit nem fogadok el benne?
Hiszen az igazi tisztelet a lénynek szól, aki mindent véghez vitt, nem a plecsniknek és eredményeknek. A tisztelet egymás iránt arról szól, hogy tiszteljük a másik szabad akaratát, kezdve attól, hogy megengedjük a másiknak, hogy tőlünk eltérő világképpel és véleménnyel rendelkezzen, sőt magunkhoz ölelünk minden egyes olyan vitahelyzetet is, amiből kisétálnánk, mert elfogadjuk, hogy két külön világ ismerteti nézeteit egymással. El kell azt is fogadnunk, ha a másik ember olyan döntéssel él, amit nem tartunk helyesnek. Tisztelt lényként nem vagyunk felhatalmazva arra, hogy mások szabad akaratába önként beleártsuk magunkat. Akkor legyünk jelen, ha szükség van ránk. És ha nincs szükség ránk, akkor sem süllyedünk le a népszerűtlenség tévhitébe, hisz tudjuk, valahol mindig van dolgunk. Fontosak vagyunk mindannyian.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez