A fájdalom ambivalenciája

Nem érdemes azonban összekeverni az agresszió kezelését – vagyis egyfajta asszertív kommunikáció használatát – és az érzelmek elnyomását. Sok ember próbálja úgy viselni a fájdalom érzetét, hogy elnyomja, keres valamilyen figyelemelterelő elfoglaltságot, egy extrémen intenzív élményt, amely normális, kiegyensúlyozott állapotában talán nem is feltétlenül lenne része az egyén életének. Ilyen az, amikor például szakítás után nekiáll valaki féktelenül bulizni és alkoholt fogyasztani, csak ne kelljen az elvesztett félre gondolnia…

De mi van akkor, ha a másik utat választjuk?

A fájdalom egy nagyon erős építőeleme tud lenni az önismeretnek. Ha fáj valami nekünk, az azt jelenti, hogy történik velünk valami, akár fizikai, akár szellemi értelemben beszélünk is a jelenségről. Ha fáj a testünk, akkor pihenésre, gyógyulásra szorul, ha pedig szomorúak vagyunk, akkor biztosan szükséges egy kis nyugalom és a dolgok átértékelése ahhoz, hogy lezárhassuk a fájdalmat. Ha megéljük, és hagyjuk szétáradni ezt az érzést, akkor segítségünkre lehet abban, hogy azonosítsuk a minket érő ingereket, és szétválasszuk, hogy mi tesz jót nekünk és mi nem. De ezt nem lehet „zajban” végezni. Nem lehet telepakolt időbeosztással és túlhajszolt életmóddal rádobni a földet a problémára, és elásni.

A fájdalom egyszerre kellemetlen és hasznos - a barátunkká is fogadhatjuk. Megmutatja nekünk, hogy milyen szituációkkal kapcsolatban hogyan viselkedünk, milyen emberekkel vesszük körül magunkat, és ez hogyan hat ránk. Ha jellemeznénk, a fájdalom egy csúf, visszataszító, tüskés felületű borításba csomagolt jelenség. Nehéz feltörni, mint egy kókuszdiót, de ha sikerül, akkor az ember megtalálja benne a finom, selymes ízű éltető erőforrást: a tudást. Az igazi kihívás nem a fájdalom minél előbbi megszüntetése, hanem a fal áttörése, amely voltaképpen minden élethelyzet, szituáció, kapcsolat, esemény velejáró feladata. Életünk minden küzdelmét azért vívjuk meg, hogy közelebb kerülhessünk önmagunkhoz. Így adhatunk értelmet neki.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.