Az utóbbi hetekben nagy port kavart egy újabb híresség tragikus elvesztése. Chester Benningtonnak, a Linkin Park frontemberének halálában az volt a legfelkavaróbb, hogy nem egy túladagolás, vagy baleset végzett korán vele, hanem a kegyetlen és lassú szenvedést okozó kötél által vetett véget az életének.
Míg sok híres ember esetében gyógyszer – vagy drogtúladagolás hírei terjengtek, amelyekről nem tudni biztosan, hogy az illető szándékosan vagy „véletlenül” adagolta túl a halálos szert, addig itt előre megtervezett cselekményről van szó. Sajnos azonban az emberek többsége a gyászolók mellett, felháborodással kezelte az esetet, pedig véleményem szerint fontos egy ilyen nagy figyelemmel kísért történetet más szemszögből is megtekinteni. Legyen bármilyen oka az ember mentális állapota sérülésének, a depresszió nagyon kemény áldozatokat szed napjainkban. Ugyanolyan népbetegség, mint a rák vagy bármely halálos kór. Kíméletlenül öl és sok értelmetlen véget okoz.
A konfliktusok és az ellenvélemények legfőbb oka ilyen esetben az, hogy nem mindenki ismeri a depressziós állapotot. Van egy elképzelt berögződésünk egy ember életviteléről és környezetéről, de a lelkébe senkinek sem látunk bele. A szenvedő úgy gondolja, hogy nincs kiút – mindegy, hogy a környezete ezt hogy ítéli meg külső szemmel. Egy depresszióval és szuicid hajlammal megátkozott ember lelkébe csak az tekinthet bele tisztán és megértéssel, aki már ismeri a folyamatot. Nem születünk mindannyian mentálhigiénés szakembernek, ám sajnos azt kell mondjam, hogy sok múlik a környezeten – mégsem tehetnek ellene sokszor semmit. Amikor valaki depressziós lesz, annak lehetnek fiziológiai és kémiai okai is a szervezetben, amit gyógyszerrel kezelnek is, de a lelki fájdalmat és emlékeket, vagy a kiváltó okot sajnos számos esetben nem lehet megfelelően kívülről kezelni és feltárni.
Ha egy ember depressziós lesz, sokszor olyan élmények váltják ki belőle ezt az állapotot, amiről nem beszél, mert szégyelli. Legyen ez egy múltbeli erőszakos cselekedet, vagy saját hibáinak egymásra halmozása, a folyamat öngerjesztő és egyre súlyosabb méreteket ölt a lélekben. Aki depressziós, arra hamar rásütik, hogy hisztis, panaszkodik és „depizik”. Legyintenek rá, hiszen látják, hogy megvan minden testrésze, egészségesnek látszik, ám „a sok agyalás helyett foglalkozna inkább értelmes dolgokkal”. Sokan úgy gondolják, hogy aki depressziós, az voltaképpen önző módon csak saját magán és nyomorán kesereg, és életképtelen, mert nem lehet vele mit kezdeni. Nem lehet vele társalogni, hiszen csak lehúz bennünket a jelenlétével, vagy épp ellenkezőleg, talán túlságosan is ránk akaszkodik, szeretethiányával körbeszorít bennünket, és nem mindig van hozzá megfelelő türelmünk. Azoknak a hangoknak sem tudok helyt adni, akik azt vallják, hogy igenis a környezet tehetne a depressziós ember megmentése érdekében, hiszen egy önpusztító hajlamú ember viselkedésén fel lehetne igazán fedezni, hogy ott probléma van. Igen, sokszor látják is, de sok múlik a szenvedő félen is: hajlandó szembenézni a fájdalmaival, szeretné-e kezeltetni magát, akar-e beszélni róla, vagy megfelelő segítséget kérni? Sokszor titkolják, hogy problémájuk lenne, hiszen nem megfelelő mentális háttérrel nem is alkalmaznák őket munkában. A kártyavárat bármi felboríthatja. Elég egy rossz esemény az ember életében, és minden megváltozik. Nem lehet érte okolni a környezetet és az egyént, hogy „legyen erősebb”, mert nem tudhatjuk, ki milyen terheket cipelt magával ebbe az életébe. Nem láthatjuk meg azt, amit a szenvedő fél minden este a tükörben lát önmagával szemben. Nem érezhetjük át az adott fájdalmat, ami a problémát okozza.
A depressziós ember olyan mértékű tudatszűkülésen megy át, hogy sokszor nincs más, mint a fájdalma, amelynek lehetnek fizikai megnyilvánulásai is, és számos esetben elkezdődik egy teljes mértékű önpusztító folyamat, mellyel a szorongást le akarják vezetni, amivel ki akarják írni magunkból a fájdalmat. Legyen az gyógyszer, alkohol, drog, öncsonkítás, az elme nem logikus, csak menekülni próbál. Elmenekülni egy olyan pillanatba, ahol nem érnek utol a rémálmok. Egy elviselhetetlen ördögi körről beszélünk, amelybe számos esetben nem tudunk beleavatkozni, a szeretetünk ehhez kevés. Hiszen zsarolhatunk valakit azzal, hogyha nem szokik le, nem gyógyul ki a kedvünkért, akkor magára hagyjuk. Csak olaj a tűzre. Aki a saját fájdalmának rabja, képtelen egy idő múlva a szerettei kedvéért cselekedni. Képes fennmaradni a vízen, de ha a mentális ereje nem bírja a belső és külső nyomás közti különbséget, akkor előbb utóbb feladja. A környezet is belefárad egyszer. A folyamatos küzdelembe, hogy a beteget a felszínen tartsa, szép lassan elszivárog mindenki energiája, türelme és szeretete. Egy depresszív emberért senki nem fogja feladni az életét. Előbb utóbb mindenki elfordul, vagy magával rántják őket is a sötétségbe.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez