Szerelemből nem gyilkolunk – a családon belüli erőszakot ne akarjuk romantikus szálra felfűzni

Egy mostani hír szerint, Dunakeszin egy férfi megölte a feleségét, az anyósát, a gyermekét, és aztán saját magával is végzett. A hír alatti kommentek között van olyan, aki azzal próbálja elbagatizálni a helyzetet, hogy az anyósa és a felesége még talán, de hogy a gyerekét is? Az ilyen helyzetekben, ha nem tudod szépen és értelmesen és világosan leírni a gondolataidat, akkor inkább ne írd le, mert nem helyénvaló. A hír alatti kommentek többségének fel sem merül a családon belüli erőszak. Fel sem merül, hogy vajon mi lehetett az előzménye, hogy vajon évekig tarthatott ez a bántalmazott kapcsolat. Fel sem merül a kommentek többségében, hogy mióta és mit szenvedhetett a feleség és/vagy a gyerek.

olvass tovább

Minél jobban szeretnék megfelelni, annál nagyobb hibákat követek el

Üressé válni a bizalmatlanságtól. Megvan az, amikor próbálsz mindenkinek megfelelni, és a nagy megfelelési kényszerben a végére te magad hasadsz meg? Minél jobban szeretnél megfelelni, annál nagyobb hibákat fogsz elkövetni. Viszont ezek a hibák a másik szemében, a másik értékrendje szerint lesznek valósak, de ezek éppen elegek ahhoz, hogy önmagadat is megkérdőjelezd. Ki mást kérdőjeleznél meg? Ki mást hibáztathatnál, ha a többiek pont hogy téged hibáztatnak? Könnyű azt mondani, hogy a megfelelési kényszer ostobaság, és merő hülyeség.

olvass tovább

Volt már részed olyan kapcsolatban, ahol egyikőtök elvárása nagyobb volt, mint maga a szerelem?

Egy beszélgetés folyamán jöttem rá, hogy mennyire idegenérzés direktmódon beszélgetni a párkapcsolatról, mármint ez alatt azt értve, hogy amikor az egyik fél sokkal direktebb és szántszándékosabb módon törekszik a saját fejében kialakult tökéletes párkapcsolat felépítésére anélkül, hogy valójában érdeklődne és megismerné a másik személyiségét és gondolatát és életét. Konkrét példának legyen a társkeresőapplikáció.

olvass tovább

Empatikus tudsz ott maradni, ahol már nem érzed jól magad?

Minden ember máskor ér be, máskor ért meg bizonyos dolgokat. Ugyanazon az úton megyünk keresztül mindannyian, csak más lelkiállapottal és másmilyen időszakaszban. Van, hogy egy kapcsolatnak ezért is szakad vége, mert nem ott tartanak a benne lévő felek, ahol tartani kéne ahhoz, hogy egy jól működő kapcsolatot kapjanak meg az egyenlet végén. Az élet, a sors útvonala ugyanazon a térképen ugyanúgy megtalálható mindenki előtt, csak az elágazások, a megállások, a néhánykori visszafordulások vannak máshová felrajzolva. Az útvonal ugyanaz, a belső utazások és traumákkal való törődés és feldolgozás lesz más és más.

olvass tovább

Tök mindegy milyen, csak kapcsolat legyen? 

Néha az az érzésem, hogy a társadalom többségének nem számít, hogy milyen kapcsolatban van benne, csak az a lényeg, hogy kapcsolatban legyen, mert a szingliség érthetetlen és fura. Mintha akkor válnánk létjogosult személlyé, vagy onnantól kezdve kerülnénk rá a létező személyek térképére, miután kapcsolatba kerültünk x-szel, és akkor válik biztosra a helyünk ezen a térképen, amint megházasodunk és gyerekünk lesz. Mintha egy párkapcsolati viszony kéne ahhoz, hogy a személyes létezésünk valódi legyen. Mintha azzal tudnánk csak bebizonyítani az értékességünket, ha családot alapítunk.

olvass tovább

Önmagunk boldogsága, önmagunk elfogadása nem múlhat azon, hogy mások mit gondolnak rólunk

Tolsztojtól olvasom a „Háború és Béke” második kötetét, amiben szintén megtalálható ez a téma. Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy megítéljük a másik embert? Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy eldöntsük, hogy ami nekünk rossz, az a másik embernek is ugyanolyan rossz? Mi jogosít fel arra minket, hogy másokról ítéletet mondjunk? A hatalmunk, az anyagi helyzetünk, vagy az, hogy férfinak születtünk-e?

olvass tovább

Volt már, hogy azt gondoltad: minek fogadjam el, ha ő sem fogad el engem?

Az elfogadástól te nem leszel kevesebb, és nem leszel gyengébb. Az elfogadás nem önmagad hátránya, nem zuhan az értéked attól, mert elfogadóbban állsz a többi ember-, és maga a világ felé. Nem kéne, hogy másképpen nézzenek rád, mert nem ítélkezéssel fordulsz a másik felé, hanem őszinte kíváncsisággal, hogy mégis kicsoda és micsoda az illető.

olvass tovább

Mióta furcsa az, ha az utcán valaki egyedül van, de mosolyog? Szégyen a boldogság?

Vajon mióta tart a sztereotípia, hogy a magyar emberek búskomorak, és hogy a metrón is csupa fáradt, meggyötört, mosolytalan személyiségeket látunk? Vajon mikor kezdtük el gyanútlanul méregetni egymást? Mitől is tartunk valójában? Hogy a másik fél belénk lát, és rájön, hogy mindaz, amit kialakítottunk magunkról, az csupán álca a túléléshez? A mindennapok túléléséhez. De valójában mióta is van az a felfogásunk, hogy csak túl kell élni a napokat?

olvass tovább

'Hagyni kell, hogy az ember saját maga fedezze fel az életet és a szerelmet.' – interjú Hilde Ostby-val, a „Titokzatos Memória” szerzőpárosának egyik tagjával

Hilde Ostby 1975-ben született, Norvégiában, és jelenleg is ott él a családjával. Író és újságíró. A közös interjúnk pont tavaly év vége felé, a COVID elején próbált létrejönni – így a COVID közbeszólásával, és azzal, hogy Hilde éppen az aktuális könyvét írta, majd fejezte be, amit előreláthatólag most októberben fognak piacra dobni, nagyban megnehezítette eme interjú létrejöttét, de végül szerencsére létrejött. De hogyan fogunk erre az időszakra emlékezni? Mi a „Titokzatos Memória” valójában? És hányféle depresszió létezhet?

olvass tovább