Az ing

Az ingnek az öltözködésben elfoglalt különleges szerepét számos kultúrtörténeti tény igazolja. Az európai történelmen keresztül mindvégig a politikai hatalom és hovatartozás reprezentálására illetve jelzésre szolgált. Arra,hogy miképpen válhatott véletlenségből politikai szimbólummá az ing,érdekes példát szolgáltat a garibaldisták esete.

Garibaldi az egységes Olaszországért folytatott felkelés idején nem talált katonái számára más szövetet,mint az egyik elfoglalt katonai  ruhatár vörös nadrágszövetét, s így kényszerűségből  ebből csináltatott a hadserege  számára  formául szolgáló vörös ingeket. Ezt a  garibaldista formaruhát utánozta aztán a fasizmus, amikor a fekete inget tette követői számára kötelezővé.
 
Az i.e. III. évezredbeli Egyiptomban az ágyékendő fölött ujjatlan  inget hordtak,amelyhez az előkelők bizonyos drága anyagból készített dekoratív gallért is fölvettek. A nők viselete abban különbözött a férfiakétól,hogy ingük hosszabb volt, s valamivel  mell alatt egy vállpánt tartotta. Az egyiptomi  öltözködés viselete évezrdes története során csupán csekély változáson ment keresztül. Az Újbirodalom idején mindkét nem részére egy új ruhadarab ,a  kalaszirisz  vált általánossá. Ez lehetett ujjatlan,szűk rövid ujjú,de meglehetősen bő,hosszabb ujjal is készült. A  babilónak és az asszírok is kalaszíriszhez hasonló ingszerű ruhadarabot  viseltek,amely ha az uralkodó osztály tagjai öltötték magukra,kiegészült egy hosszúkás négyszögalakú  színes pamutanyaggal is. A görögök is átvették Keletről az inghordás "divatját" és ún. khitont húztak magukra. Ha övvel visszafogták,egy visszahajló redő keletkezett-az ún. kolposz-amelyet gyakran táska helyett használtak. Az eredeti khiton kb. egy méter hosszú volt és eleinte gyapjúból,majd később pamutból készítették.
A rómaiaknál a görög khitonnal a tunika felelt meg.Abban különbözött mégis tőle,hogy sokszor rövid ujja is volt. A tunika mindkét nem otthoni viseletéül szolgált. 

A XVII.században a barokk kor talán legnagyobb és legpompásabb udvarában, Franciaországban,a  Napkirály uralkodása alatt a spanyol divathoz hasonlóan,rendkívül gyorsan és erősen megváltozott a divat. A szoknyára emlékeztető csipkeszegélyes nadrág,rózsaszín vagy világoskék harisnya és szembeötlő nyakravaló mellett az ingek rendkívül aprólékos kicsipkézésére is nagy gondot fordítottak. Nemigen mosdottak,inkább csak parfümözték magukat és fehérneműt is csak havonta cseréltek. a XVIII.században az ingre rávarrott gallér,és a mellény alól kilátszott az ún. borjúfodor,az ing csipkézett része. A nyakkendő már nem csüngött le,nem takarta az ing hasítékát,vízszintes lett,és többnyire színes. A század utolsó éveiben- a napóleoni Franciaországban-divatba jött a nők között a pehelykönnyű erotikus ingruha,amely batisztból készült. A múlt században egyre inkább láthatóvá válikaz ing a ruházatból. Ezért a divattervezők is egyre többet törődnek vele. Párizsban 1820 körül olyan ingeket kínáltak megvételre,amelyekben a szűkmellűek is domború mellűnek látszottak bonyolult redőzés következtében.  A biedermeier idején a férfiing végül elnyerte mai alakját. A puha ingre gombolható keményített fehér ingmell vagy a különböző keményített gallérfajták változataitól eltekintve lényeges változás nem történt az utóbbi másfélszáz évben. A biedermeier idején alakult ki a maihoz hasonló férfimandzsetta,amelyet csak átmenetileg szorított ki a divatból a századforduló idején a külön lecserélhető kézelő.

A mai kor divatliberalizmusa,és a szélsőségekkel szembeni toleranciája miatt egymásnak homlokegyenest ellentmondó irányzatok termékei élnek békésen egymás mellett. A formaing és a méregdrága eredeti selyeming kézenfogva sétálnak az utcán, kitüremkedő és betűrt, rikító szinekben pompázó és egyszerű fehér ér egymáshoz a metrón. Talán már,már azon se csodálkoznánk,ha valaki az előbb felsorolt történelmi ingek egyikében menne le a sarki ABC-be.