Még valamikor a kilencvenes évek derekán elhatároztam, hogy nekem bizony lesz otthon egy zongorám. Nagy, nehéz, fekete, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon.

Tudtam, hogy ez komolyabb döntés lesz, mint új lábtörlőt venni az előszobába, vagy lámpaburát cserélni, és nem csak a ráköltendő összeg miatt, hanem egyszerűen, mert ezzel befogadok az életembe egy kétméteres, hárommázsás új családtagot. Végül aztán meggyőztem magam, hogy ha én nem is tanulok meg rajta, a lányomat majdcsak ráveszem valahogy (ez végül sikerült is), de ha mégsem, akkor is gazdagabb lesz a nappali egy különlegesen szép bútorral.

Pár hónap spórolás után végre elérkezett a nagy nap és beköltözött hozzánk a zongora. Ez egy évtized távlatából persze már játékosan könnyűnek hangzik, de néhány ajtófélfa még őrzi az emlékét annak délutánnak, amikor minden centiméterért meg kellett küzdenünk és a másfélemelet olyan magasnak tűnt, mint a Gellért hegy. Aztán a helyére került a hangszer, de a várva várt katarzis elmaradt, mert hirtelen feleakkora lett a nappalink, mint azelőtt volt. Bárhogy is próbáltunk neki helyet találni, nem telt el úgy hét, hogy valaki ne jelenjen meg a konyhában jajveszékelve, fél lábon ugrálva. A figyelmes közlekedésen túl, pedig még valamit meg kellett tanulnunk: amilyen öröm a tiszta, felhangolt hangszer, éppen olyan elviselhetetlen, ha elhangolódik. Ez pedig a fűtés miatt bizony gyakran megesett, úgyhogy rendszeres vendégünkké vált a zongorahangoló. Mindent egybevéve azért nem bántam meg a hangszervásárlást, de ha tíz évvel ezelőtt elém került volna egy hasonló szépségű és hangú zongora, negyedakkora súllyal, ami ráadásul a falhoz tolva nem foglal több helyet, mint egy szekreter…

Most viszont – bár megkésve – elém került egy ilyen hangszer, méghozzá a Yamaha egyik csúcskategóriás digitális zongorája személyében. A hangszer a Clavinova F01 névre hallgat, és nem kevesebbre vállalkoztak vele a cég tervezői, mint hogy ötvözzék egy valódi zongora szépségét, hangját és játékélményét a digitális korszak kényelmével és mindezt igencsak művészi, plazma televíziókat megszégyenítően karcsú, modern design-al. 

Ami első ránézésre szembetűnik az F01-en, az a hátlapja, amely, mint egy képkeret veszi körül a billentyűzetet. Ebből jelenleg négyféle színváltozat kapható: fényes kék (polished blue), fényes vörös (polished red), fényes narancssárga (polished orange) és a klasszikus, fényes fekete (polished ebony).
Így – ha nem is sokkal – csökkenthető annak az esélye, hogy új üdvöskénk kedvéért minden második bútort le kelljen cserélnünk a szobában. A digitális hangszereket gyakran érő kritikának elébe menve a gyártó nagy hangsúlyt fektetett a billentés tökéletesítésére és a Yamaha cégre amúgy is jellemző realisztikus mechanikát valódi, fából készült billentyűkkel tették még valósághűbbé.


Többnyire azonban a digitális hangszereknél maga, a hangzás a kritikus pont, vagyis, hogy nyomtatott áramkörű lapokkal és hangszórókkal a közelébe tudnak-e érni egy valódi zongorának. Az F01 ebben sem okoz nekünk csalódást: az akusztikus hangszerekkel rögzített, valódi hangminták a két, egyenként 40W teljesítményű hangszórón keresztül nagyon is meggyőzően töltik meg a teret. Ha mindehhez még hozzáadjuk a különböző termek akusztikai adottságait szimuláló „reverb” effektet, a billentésérzékenységet szabályzó „touch” és a hang fényességéért felelős „brillance” szabályzót, a beépített metronómot, a kétsávos felvétel készítési lehetőséget és nem utolsó sorban a 14 különböző hangszínt (3 féle versenyzongora, 2 féle elektromos zongora, jazz és templomi orgona…stb.), nem sok hely marad panasznak a játékélmény miatt. Mindent egybevéve a Yamaha F01 ritka példája annak, amikor a csúcstechnológia  és a művészi szépség egy tárgyban találkozik, amely különleges és stílusos dísze lehet nappalinknak.

:

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!