Lehet, hogy tényleg én vagyok az. Hogy én leszek túl hamar izgatott, hogy az a baj, hogy a szemem mindent elárul, akkor is, ha a szám nem mozdul.

Lehet, hogy túlzottan odafigyelek, figyelek arra, hogy hány cukorral iszod a kávéd, hogy hívták az első kutyád és hajnalig hallgatnálak, ahogy a gyerekkori sztroijaid meséled. Talán az a baj, hogy nem csak hallgatni akarlak, hanem megfejteni. Hogy túlzottan bele tudok burkolózni a pillanatba, olyannyira, hogy nem érdekelnek a következmények.

Talán velem van a baj, amiért nem tudok játszmázni, hogy a különleges perceket meg akarom osztani veled, ha fontos leszel. Talán túlzottan szélsőséges vagyok, néha túl szkeptikus, aztán pedig az a lány, aki még mindig hisz a tündérmesékben. De talán pont így találom meg az egyensúlyt, amit te nem értesz. Mert vagy mindent adok, vagy semmit, vagy nagyon szeretek, vagy teljesen elhúzódom.

Talán én vagyok, a csomagokkal együtt, amiket magammal hordozok, az érzelmi hullámvölgyekkel együtt. Azonban minden, ami velem történt, ahhoz segített hozzá, hogy azzá formálódjak, aki ma vagyok, és pontosan ezért nem bánok semmit, ami megtörtént.

Minden emberi történet különleges és nem teljesen letehetetlen. Senki kedvéért nem fogom levetkőzni azt, aki vagyok, nem fogom lerombolni azt, amit eddig építgettem, csak, hogy ne érezzem a társadalmi nyomást a vállamon és végre legyen valakim.

Nem leszek másodlagos karakter a saját életemben. Visszautasítom, hogy az a lány legyek, aki eltitkolja, ha valami a szívét nyomja, aki mindig tökéletesnek tetteti magát, akinek sosem fut fel a szem a harisnyáján, és akinek sosem kenődik el a sminkje.

• lélekhangok önismeret szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!