A szabadtüdős merülés egy teljesen természet közeli dolog. Mivel a vízben az ember nem képes lélegezni, ezért a vízben való mozgásra két lehetősége marad: az egyik a közismert úszás a felszínen, a másik a szabadtüdős merülés, amennyiben a felszín alá szeretne jutni.

A mélység mindig is nagy vonzerőt jelentett az önnön korlátain túllépni kívánó búvárok számára. A legegyszerűbb módja a mélyre merülésnek az úszás, amelyben csak a saját testére hagyatkozik a búvár, uszonyt sem használva. Az ember által végrehajtott első merülések ilyen módon történhettek. Ha már uszonyt is használ, akkor gazdaságosabban tudja magát előre hajtani, így mélyebbre juthat. Ezen módszerek közös sajátossága, hogy a búvár ugyanúgy úszik a felszínre, ahogy alámerült.

Ha súllyal segíti a merülést, akkor kevesebb erőkifejtéssel juthat mélyebbre. A súly a mélyben marad, így a felszínre emelkedést nem gátolja. Ha a búvárnál levő súly a merülés közben változik, akkor ez a változó súlyú merülés. Ezzel nagyobb mélységeket lehet elérni, mint az állandó súlyú módszerrel. Azonban még itt is sok izommunkára van szüksége a merülőnek, hogy a felszínre felérjen, hiszen felfele úsznia kell. Az egyre nagyobb mélységek eléréséhez ezt az utolsó gátló tényezőt is ki kellett iktatni. A vízben erre egy emelőballon ad megoldást. Ez gyakorlatilag egy szájával lefele fordított zsák, amelyet levegővel töltenek fel. Ha a szabadtüdős búvár elérve a célmélységet, ebbe az emelőballonba kapaszkodva jut a felszínre anélkül, hogy az úszásával több levegőt fogyasztana, akkor ezt hívják No Limit merülésnek.

A merülések egy kötél mentén történnek, a ballon is ezen csúszik felfele magával húzva a búvárt. A súly is bonyolultabb, mint néhány ólomkocka. Gyakorlatilag ez egy kötélhez kapcsolt szán, amelyen fékberendezés is található, hogy a búvár ennek segítségével szabályozhassa a merülés sebességét. A szánon van elhelyezve a ballon és sűrített levegővel feltöltő palack, a ballon kioldó mechanizmusa és esetlegesen a tartalék biztonsági rendszer. A szánok közül néhánynak áramvonalas alakja van, amely gyorsabb merülésre ad lehetőséget, és a búvárt is védi valamelyest a körülötte gyorsan áramló víztől.

Azt lehetne gondolni, hogy ez az ága a legkönnyebb a szabadtüdős merülésnek. Valóban: ugyanakkora mélység elérése ezzel a módszerrel a legkönnyebb. Azonban ahogy kialakult ez a módszer, folyamatosan a többi előtt járt az elért mélységek tekintetében, az abszolút mélységi rekordok ebben a számban születtek.

A fő nehézség a No Limit esetében maga a mélység, elsősorban az egyenlítés miatt. 150 méter mélyen tizenhatszoros nyomásnak van kitéve az emberi szervezet. A tüdőben levitt levegő a tizenhatod részére nyomódik össze. A tüdő térfogata ekkor kisebb lenne, mint amire anatómiailag lehetőség van. Ekkor lép életbe az úgynevezett "blood shift" jelenség, aminek eredményeképpen a tüdő alveolusai közé a szövetekbe vérplazma áramlik, és tölti ki a tüdőben levő gáz összenyomásával felszabaduló helyet.

Az egyéb levegővel töltött üregek (belső fül, arc-, homloküregek) egyenlítése is igen bonyolult. Van egy módszer, amellyel ezeket az üregeket tudatosan elárasztják vízzel, hogy ne kelljen egyenlíteni azokat (a No Limit búvárok ezért nem viselnek maszkot sem). A mai rekordszinten már gyakorlatilag mindenki ezt a módszert követi. A fiziológiai veszélyek és nehézségek azonban nem merülnek ki ebben, mert a hatalmas nyomás a test többi részére is hatással van, sőt – jóllehet a szabadtüdős búvár nem lélegez lent, magasabb nyomáson levegőt – mégis kialakulhat dekompressziós betegség. A fiziológián túl hatalmas pszichológiai nyomás nehezedik a búvárra: teljes sötétség, a hideg víz és annak a tudata, hogy olyan mélyen jár, ahol még senki előtte. Bizony van úgy, hogy eluralkodik a határozatlanság, esetleg a félelem a mélybe merülőn, és inkább ösztönösen elengedi a szánt és a felszínre úszik. Ezt szokták "chicken out"-nak nevezni.

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!