Lisszabon, a szerelemváros

Kicsit több mint egy hete költöztem Lisszabonba. Egy hét. Ez egyenlő egy nyaralással, tudom, tudom. De hiába szólt az elmúlt hetem arról, hogy felfedezzem a várost, mégis máshogy tettem, mint eddig valaha is.

Magyarország a legjobb hely a Világon, de komolyan. Imádom. Azonban utazni is legalább ennyire szeretek, és sosem volt kérdés, hogy egyszer majd külföldön kötök ki, egy akkora bőrönddel, amibe kétszer is beleférhetnék, és egy ideig azt a helyet hívom majd az otthonomnak. Úgy gondolom, hogyha kitárt kézzel közelít feléd egy lehetőség, akkor illik viszonozni az ölelését, tehát nem tudtam volna nemet mondani Portugáliának. Van ez a komfortzóna dolog, tudjátok.

Egy ismerősöm Mexikóba költözött egy lány után, egyik napról a másikra. Amikor megkérdeztem, hogy hogy merte ezt meglépni, tudva, hogy a lány ráadásul nem is egy biztos pont, és még fix munkája sem volt, azt felelte, hogy neki ez nem esett kívül a komfortzónáján.

Az viszont kívül esett volna, ha nem teszi meg.

Akkor ezt annyira nem értettem, de most már tudom miről beszélt. Igen, kicsit több mint egy hét után is.

A világ összes pénzéért nem tudtam volna kihagyni, hogy felszálljak a repülőre, majd pár órával később átvegyem a szállásom a portugál főváros szívében.

Nem azért, mert nem szeretek Budapesten lakni, hiszen úgy gondolom, hogy Budapest a legszebb hely, ahol csak élni lehet. Minden egyes alkalommal ugyanolyan szerelemmel bámulok ki a villamos ablakán, amikor az átgördül a hídon és minden egyes alkalmat kihasználok, hogy a belvárosban kávézhassak vagy sétálhassak a régi épületeket csodálva. Tudom, kicsit elvarázsolt típus vagyok. Talán ezért is akartam elköltözni.

Mert tudjátok van egy fura érzés. Az az érzés, amikor szinte viszket a talpad, mert úgy mennél valahova, amikor fel-le rohangálsz a lakásban különösebb cél nélkül. Amikor azt érzed, hogy menned kell.

Ha valahova odaköltözöl az már egy nap után is teljesen más, mintha csak megpihensz benne, vagy átkelsz rajta. A kapcsolatok is ilyenek kicsit, hiszen az új otthonod mellett is elköteleződsz és amellett is, akivel nem csak egy éjszakát szeretnél együtt tölteni, hanem ki tudja hány évet. Helyivé válsz, mert ezt kell tenned. Hazajársz a másik ölelésébe, mert komfortossá válik. Egy idő után megérted a nyelvet, még akkor is, ha egy kukkot sem beszélsz. Annak az embernek is megérted a ki nem mondott gondolatait, aki közel áll a szívedhez. Ha a városra is úgy figyelsz, mintha csak babusgatnád, akkor az ő üzenetét is megérted.

Ha odaköltözöl valahova, akkor helyiként kezdesz gondolkodni, úgy tervezed a napjaidat, szinte be akarsz olvadni a macskakövek közé, meg akarod ismerni a város minden porcikáját.

Máshogy viselkedsz, esetemben jött a lelassulás, hiszen a portugálok nem igazán pörögnek folyamatosan, hanem időt hagynak a dolgokra.

Ha odaköltözöl valahova, és nem csak átutazó vagy, akkor sokkal nyitottabb és figyelmesebb leszel. Észre veszel olyan dolgokat, amiket előtte talán nem vettél volna észre.

Amikor leszálltam a repülőről az első gondolatom az volt, hogy Lisszabonnak tényleg más illata van. Amikor elkezdtem portugálul tanulni olvastam pár dalszöveget és azokat lefordítgatva mindig belebotlottam abba, hogy Portugáliának tényleg van egy jellegzetes illata. Ami semmivel nem összekeverhető.

Lehet, hogy minden városnak van, csak eddig nem figyeltem meg. De amint Lisszabonban földet ért a lábam, az orrom is megtelt ezzel a különleges illattal. Azon gondolkoztam, hogy talán nekem is ilyen illatom lesz majd, ha egyszer hazamegyek. Hogy egy kis darabot magammal viszek majd mindenhova a városból. Vagy éppen Lisszabon tesz el belőlem egy kis darabot emlékbe, mert én már egy hét után is teljesen az övé vagyok.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!