Hogyan legyünk alkoholisták?

Bár a valóságban, ez a kérdés lefeljebb az Öreg Matrózban, vagy a Véndiófa elnevezésű műintézményekben hangozhat el, néminemű kisüsti, vagy megfelelő mennyiségű házmester elfogyasztása után, de ha mindezt antológia keretében fogalmazzák meg, akkor az szépirodalom.

A bort inni nagyon kellemes dolog. A borról írni szintén. De a kettő együtt, már már a földi mennyország. A borszakértő vidám ember. Értelemszerűen szereti a bort, jobb esetben ért is hozzá. Tompa Imre laikusként kezdett el foglalkozni a borral, külön képzi magát, hogy szakértővé váljon. Az eredetileg politológusként és újságíróként dolgozó szerző ars poeticájában a humort igyekezett összekapcsolni a bor szeretetével, hogy -kis képzavarral élve- ne egy száraz fehéret, hanem egy édes vöröset kapjunk.

A múlt rendszerben sikeresen egészen igénytelenre fejlesztett, főleg az orosz piacra termelő magyar borászatnak a rendszerváltás után meg kellett tanulnia a kapitalizmust, a versenyt. Tudjuk, hogy nem boraink minőségével volt a (legfőbb) baj, hanem a tálalással. Régi problémánk, hogy a csomagolástól kezdve a bor megivásáig a magyar borkultúrát egyfajta |csak még egy utolsót, mert vár az asszony| mentalitás jellemzi. Nem hagyunk időt a bornak, átfolyatjuk magunkon, ahelyett, hogy részünké váljon. Tévedés azt hinni, hogy mindenhol csak Tokaji fehéret, vagy egri vöröset kéne inni. Egy alföldi asztali bor is megfelelő társaság lehet, de fordítva is, tönkre lehet tenni egy egész estét azzal, ha egy kiváló bikavérbe szódát, vagy még szörnyűbb, kólát engedünk.

Ellentmondásos tehát a borkultúránk, de mindenképp jó irányban haladunk. Ezt jelzi Tompa Imre munkája is, hisz, ha írunk és olvasunk a borról, akkor értőbben tudjuk fogyasztani is. És mindezt könnyedén tesszük, humorral -mintahogy a szerző is- akkor márcsak hátra kell dőlnünk, és élvezni italunkat.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!