Szeretek őszinte lenni. Többek között azért, mert ilyenkor látom az emberek szemében a csodálkozást. Látom, hogy nem mindig tudják hova tenni, hogy komolyan gondolom azt, ami elhagyja a szám és hogy képes vagyok felelősséget is vállalni a porba hulló mondatokért.

Tudjátok, van valami, amiért nagyon tudom tisztelni az embereket. Ez pedig az, ha autentikusak. Ha ránézel valakire és tudod, hogy ő az, aki, se több, se kevesebb. És ez nagyon ritka.

Szeretném elmondani magamról, hogy minden cselekedetem szinkronban áll azzal, amit igazán érzek, jelenleg úgy gondolom, hogy jó úton haladok. Sokáig akartam megfelelni és beilleni a képbe, mintha csak a társadalom által előregyártott kirakós egy darabkája lennék. Gyűlöltem és mind a mai napig gyűlölöm a konfliktus helyzeteket, ezért is próbáltam beilleszkedni, de a belsőm nem egyszer kiáltotta azt, hogy ebből nem kérek. Hogy hiába is próbáltam csiszolni magamon itt-ott, nem tetszett az eredmény. Egyszerűen képtelen vagyok időt és energiát áldozni az olyan kapcsolatokra, amikről nem érzem azt, hogy hozzám adnának, vagy boldogsággal töltenének el. Nem vagyok képes azért együtt lenni valakivel, hogy utána telenyomjam az Instagramot a látszólag tökéletes kapcsolatommal, ami belülről akár rohadhat is, mit számít, ha arra is találok filtert.

Néha sajnálom, hogy nem tudom elfogadni a dolgokat csak úgy, ahogy vannak. Néha a saját idegeimre megyek azzal, hogy túl mélyen érzek, túl sok mindent figyelek meg és húzok magamhoz, hogy a részem legyen. Néha nem értem, hogy miért van az, hogy az egyik pillanatban átölelném az egész világot, a következőben pedig azon rágódom, hogy mit kellett volna mondanom öt hónappal ezelőtt, amikor érdeklődve félrefordítottad a fejed és vártad, hogy kérjelek, maradj.

De utólag minden értelmet nyer, még ha fájdalmas formában is ölt először testet. Rájöttem, hogy hiába élem meg az egyik percben a hihetetlen magasságot és hiába keresem a motivációt a következőben, ez mind én vagyok. Hogy igazából nem szégyellem azt se, ha rosszabb napom van, ha egy olyan dologtól szorul össze a torkom, amiről tudom, hogy már rég le kellett volna tennem, vagy valami olyanon nevetek, amin nem kellene.

Mert ez mind én vagyok. A kemény csaj, aki tudja, mit akar, a kócos, a túlérzékeny, a művészlélek, az utazó, a görcsös, a túl laza, a tíz évre előre tervező és az is, aki otthon hagyja a pénztárcáját és a bérletét, mert szétszórt. Nem csak a legszebb és a társadalom által legelfogadhatóbb részeim teszem le az asztalra. Mert az nem lenne igaz.

• életszemlélet érzések

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!