Az űrben nem lehet sikítani, a Földön csak felesleges. Nagyobbak nálunk, gonoszabbak mindenkinél és játszani akarnak valami véreset. Két legendás űrszörny összecsap.

A fenti, rádiókban gyakran elhangzott (és egyébként pongyolán lefordított) reklámszöveg akár egy kisebb kereskedelmi csatornán éjfél után leadott B kategóriás horrorfilm előzetese is lehetne, és sajnos nem is járunk messze az igazságtól. Legalábbis ami a színvonalat illeti. Nem hiszem, hogy akár az Alien, akár a Predator komoly bemutatást igényelne, mindkét kultikus lény egyrészt a filmvásznon, másrészt könyvek és képregények lapjain is többször tiszteletét tette. Az első „közös” filmjük 2004-ben jelent meg, a rendezői székben a tisztességes B kategóriás iparosmunkákat végző Paul W. Anderson ült. A produkció pocsékul sikerült, a korábbi Alien és Predator filmek hangulatából semmit sem sikerült átmenteni, sőt egyes jelenetek már-már komikus helyzeteket teremtettek. A folytatásnál az elsőfilmes Strause testvérek vették át Anderson-tól a stafétabotot. A film pozitívumainak felsorolásánál könnyű dolgom van, mivel enyhén szólva sincs belőlük sok. A két szörny kialakítása, jelmezei jól sikerültek és az akciójelenetek is kellően dinamikusak, látványosak, a korábbi filmekhez hasonlóan rendkívül erőszakos elhalálozásban itt sincs hiány. Sajnos az akciófilmeknél már megszokott „kamerarángatás”, valamint a részletek jótékony eltakarására szolgáló sötét kép itt is levon az élvezeti értékből, de jelen esetben ez nem annyira zavaró. Akkor most jöjjön a feketeleves. A film – az előző részhez hasonlóan - a nagybetűs Hangulat szinte teljes hiányán bukik el. Az Alien és a Predator már önmagukban jelentős hangulati tényezők, de természetesen még ők sem tudnak egyedül elvinni egy egész filmet a hátukon. Alapvető fontosságú a megfelelő helyszín és a jól felépített emberi karakterek megléte is. Az első részhez (és a Predator filmekhez) hasonlóan az AvP 2-ben is a Föld a helyszín, sőt, most már népsűrűség szempontjából az Alienek-nek kedvezőbb amerikai kisváros (igaz, van mellette egy dzsungelszerű erdő is, hogy a Ragadozó se reklamáljon), tele kétdimenziós, sablonos karakterekkel, akik azért próbálnak erőlködni, kihozni valami maradandót a szerepükből, de nem sok sikerrel. Igaz sokuknál ezt a görcsösséget végleg feloldja a két lény valamelyikével történő találkozás. Hiába keresünk egy Ripley-hez, egy Schwarzi-hoz, vagy akár tökös tengerészgyalogosokhoz, esetleg börtöntöltelékekhez hasonló érdekes szereplőket, helyette van viszont amerikai filmekben ezerszer ellőtt tini love-story, ahol az egyszerű srác szerelmes a helyi szép leányzóba, de annak bunkó barátja jól ellátja a baját, a lány ezért egyre jobban vonzódik a jólelkű sráchoz stb. Szerencsére aztán megérkezik a két címszereplő és szirup helyett a továbbiakban vér folyik. Az Aliens vs. Predator 2. az első részhez hasonlóan ismét meggyalázta, sekélyes tucathorrorfilmmé silányította le a patinás elődök által felépített univerzumot. Állítólag a rendezők szerint a producerek és a stúdió erősen megkötötték a kezüket. Ez még egy elsőfilmes, tapasztalatlan rendezői párosnál hihető is, de akkor sem lehet mentség. Sokszor lehet olvasni kritikáknál a „csak fanatikusoknak” végszót, ennél a produkciónál én pont az ellenkezőt javaslom. Az Alien és Predator rajongók messzire kerüljék el, ha nem akarnak ismét nagyot csalódni, aki viszont szereti a sablonos (tini)horrorokat, nyugodtan tegyen vele egy próbát. Pataki Márton

:

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!