Az eltelt idő ellenére úgy érzem valami nem teljes, valami mintha hiányozna. Persze, senkinek se tökéletes az élete, legyintek és folytatom a napom. Majd este az érzés újra belém hasít, és rájövök, hogy nem valami, hanem valaki hiányzik. De nem az egyedüllét ellen makacsul küzdve, hogy csupán valaki legyen mellettem, legbelül már érzem egy ideje, hát kimondom, Te hiányzol.
Azt hittem könnyebb lesz, hogy jó döntést hoztam, és megkönnyítem az életem azzal, hogy elengedek egy majdnem szerelmet… hiszen, ha igazán kellettem volna, nem lenne ott az a fránya „majdnem”… De az az igazság, hogy már ebben sem vagyok biztos. Szót szó követett, ezúttal azonban nem volt nagy veszekedés, nagy békülést sem várhatunk ezért, talán csak elfáradtunk.
Igen, azt hiszem valóban elfáradtam a bizonytalanságban, abban hogy a jelekben gondolkodjak, ami ki tudja valóban jelek-e, vagy én szeretném csupán naivan annak látni, elfáradtam a talányokban, a folytonos agyalásban. Azt gondoltam most már elég erős vagyok, hogy tudjam ez nem kell, nem kell a bizonytalanság, nem kell a túlgondolás és főleg nem kell az érzés, hogy talán nem vagyok elég.
Photo by GettyImages
Az eltelt időben azonban arra gondoltam vajon Te nem érezted ugyanezt? Hiszen arra jól ügyeltem, legalábbis minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne lásd rajtam, hogy bántasz, ne lásd hogy csak te kellesz, ne érezd azt hogy bármikor is függhetek tőled. Vártam, hogy beengedj, miközben én képtelen voltam ugyanerre a bizonytalansággal átszőtt hálónk alól a valódi lehetőséget kibogozva. Vajon valójában két sebzett, a teljes megnyílástól és a másiktól való függéstől tartó lélek kezei kicsúsztak egymáséból az őszinte, mindent átadó kommunikáció hiányában? Ennyire elmentünk volna egymás mellet? Lehet ennyire más két ember valósága ugyanarról a helyzetről?
Talán a megsebzett múlt teknősbéka páncélt növesztett köréd, amit úgy gondoltam nem az én dolgom lehámozni, majd leveted magadtól is, ha vagyok elég fontos. De fordított esetben is ezt gondolnám? Nem éppen azt, hogy ha meg sem próbálja valaki, annak nem számítok? Csak záporoznak a megválaszolatlan kérdések, a gondolatok, hogy mi lett volna ha… Hiába hittem, hogy átlátom a helyzetet, hogy ne legyek naiv hiszen látom mi a valóság, de vajon az én szűrőmön át kaphatok egy objektív valóságot az indulatok hevében, miközben talán a te valóságod merőben más?
Valószínűleg csupán én töprengek ezen, lehet hogy csak fáradt vagyok és egy kósza emlékkép felkavart. Lehet hogy a pillanat hevében én tulajdonítok csak mindennek túl nagy jelentőséget, az is lehet hogy már ki sem derül az igazság. Mégis csak ennek a cáfolatára várok, tudom, nem lenne késő elém állnod, mert mindennek ellenére vagy éppen minden miatt én még visszavárlak…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
null
Szólj hozzá a cikkhez