Vidám beteg, nem is beteg

Odakint a kutyák ugattak. Valaki idegen járt hangosan és illetlenül a lefagyott hóban, a kertek alatt. Éjjel volt megint, és én nem szerettem az éjjeleket, mert sosem aludtam át, mint a rendes emberek. Általában hajnalokig virrasztottam. Tiszteltem bőszen az éjszakát, olyan nagyon, hogy sokszor féltem is. De tudom, hogy te is így voltál ezzel annak idején, a válásodkor, Ilonka.

A kutyákat le akartam lőni egy kósza gondolatban, ideges voltam miattuk, mert tudtam, nem hiába csináltak felfordulást. Szellemeket látnak azok is, mint én a Sándorét, pedig megkértem már milliomszor, ne jöjjön megint. De Sándor nem ért a szóból, az is holdkóros lett, miután végeszakadt a kapcsolatnak. Nekem azelőtt se jött a szememre álom, ezt az egy hibát csak nem tudtam végül a számlájához írni. Sose alszom, sose aludtam, lehet nem fekszem le többé rendes időben. Te, tudod én hogy irigyeltem mindég a hivatalnokokat? Azok felkelnek reggel, szép ruhát öltenek, még a hajukat is kisimítják, és kávét vesznek magukhoz, melegentartó papírpohárban viszik be büszkén a kávét a hivatali épületbe. Annyira szeretnék én is hajnalban kelni a morcos várossal együtt, olyankor aranyak a házak. Behinti aranyporral a zsalukat még a fényes, téli napsugár is. Sándor idejében sokszor ébredtem reggel, mert neki napirendje volt, mint a méltóságosoknak. Szólj rám, ha megint úgy beszélek róla, mint egy királyról! Valahogy be kell verned a fejembe, hogy a múlt vérzékeny részeiről nem szabad beszélni. Megmondta ezt a terapeuta, akihez havi ötvenért járok, mert András mellé ilyen úri szeszély jár. Határozottan ragaszkodott ehhez, szentül hisz abban, hogy ő maga lesz a gyógyítóm. Még külföldi doktort is hozatott, olyat, aki nem érti a nyelvet. Én meg csak ülök a selyempompomos köpenyemben és nézem ezt a felhajtást, amit körülöttem csap az András, aki a fejébe vette, hogy meggyógyít. Nem akarom elvenni a játékát, inkább nézem halkan, és valahogy kibírom, hogy ne kiabáljak közbe. Mint az izgatott gyerek a bábszínházban, olyan vagyok, csak én csöndben nézem a színdarabot. A hajamat se bánom, hoztak nekem mindenféle álhajat. Azt mondta, hogy a szőke áll rajtam a legcsinosabban, de én tudom, hogy hazudik. Ó a kedves András csupán azt akarja, ne legyek szomorú.

Annyira se ismer, azt se veszi észre, nem vagyok komor. Nem értené, mitől lennék vidám, hisz beteg vagyok, és a betegnek illik visszafogottnak, komolynak lenni. Ezért néha a kedvéért megjátszom és búsulok, ami - bevallom - igen nehezemre megy, de nincs más választása az embernek, ha már felforgatták érte a világot. És hiszed azt te, ezek mire nem jöttek rá eddig? A drága külföldi doktorok, a parókamester, a Stázi, meg az András? Hogy én már régen meggyógyultam. Te se hiszed el? Nem baj. Elég, ha egyedül csak én vagyok biztos benne, Ilonka.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!