Mindenkiben él egy kép a párkapcsolatról, a közös életről és miként élné meg szívesen. Van, aki nem túl romantikus és reálisan tudja, hogy vannak viták, van aki örök optimista és úgy gondolja, hogy soha nem lesznek veszekedések.

Egy dolog azonban teljesen biztos, hogy senki nem úgy képzeli el, mintha egyedül élne. Egységként gondolunk egy kapcsolatra, mintha két ember egy egységet alkotna, így már közösen működik a dolog.

Ott kezdődnek a gondok, mikor ezt a hatalmas egységet, ahol mindenkinek tennie kellene a dolgát, felváltja az egység tettetése. A két félből már csak az egyik szeretné működésben tartani az egységet és elkövet mindent, hogy még mindig egység legyen vagyis, legalább annak nézzen ki.
Belülről azonban felőrli magát a túlhajszolt résztvevő, a másik pedig egyre nagyobb kényelemben éli mindennapjait. A végén még elvárásokat is felállít, mert neki jár az a plusz amivel még a kapcsolat életben tartását imitálják.

Én voltam túlpörgött és totálisan vak résztvevő, aki mindent megtesz erején felül is és közben elvárnám, hogy valaki legyen érte hálás. Hát sok minden járt érte, de hála vagy esetleg valami hasonló ellenszolgáltatás, na ezek végképpen nem. Ez tulajdonképpen egy személyben az én hibám, a múlt olyan egyszerű a jelenlegi tudással, de az aktuális helyzetet sokszor rosszul kezeljük.  Így a fantasztikus kapcsolatból szépen lassan egy végeláthatatlan robotolás lett, ami köszönöm nélkül zajlik nap mint nap.

Veled éltem ugyan, mégis a lelkem tökegyedül volt, senki nem foglalkozott vele és nem rügyezhetett, hogy később virágba boruljon. Elszürkült és élet nélkülivé vált a személyiségem, már nem is önmagam voltam csak egy örökösön feszültségben élő, mindenen kiakadó, semmit nem toleráló valaki, akit még én is utáltam. Nem tartott sokáig, hogy te is megutáld, ez az egyik olyan lépésed, amit teljes mértékben megértek. Azt az énem, senki nem tudta volna szeretni.

• érzések párkapcsolat társas magány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!