Mi nők gyakran panaszkodunk arról, hogy nem tudjuk, mit szeretne a férfi, hogy szerepelünk-e a jövőképében, vagy csak a jelent tesszük együtt tartalmasabbá. Morfondírozunk magunkban, próbáljuk kitalálni a gondolatait, de a bizonytalanság napról napra elveszi belőlünk az életerőt. És van, amikor mindezt a bizonytalan légkört, mi nők teremtjük meg.

Vágytam az igaz szerelemre, arra a fajtára, amely egy szebb világot hoz el. Megkaptam. Majd véget ért. A fájdalom letaglózott, hónapokig fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Hirtelenül jött a történet vége, minden előjel nélkül darabjaira hullott a boldogságom.

Minden percemet kitöltöttem tennivalóval, hogy ne maradjon sem időm, sem erőm a gondolataim örvényébe belefulladni. Minden egyes nap újra és újra erőt merítettem, hogy ki tudjak kelni az ágyból, és újra részese legyek annak, amit életnek hívnak. Amikor már a napok könnyebben indultak, és lett egy új lendülete az életemnek, már motoszkálni kezdett a gondolat, hogy igenis mindennek ellenére hiszek a nagybetűs, igaz szerelemben, a holtomiglan holtodiglan kapcsolatban.

Aztán abban a pillanatban, amikor szembetalálkoztam azzal a férfival, akivel az álmok valóra válhatnának, leblokkoltam. A szívem, a testem, megfagyott. És én félni kezdtem. Mert nem könnyű egy óriási csalódást követően újra átadni magunkat valakinek.

Rettegtem, hogy az a kéz, amely végigsimít, az a száj ami végigcsókol, később fájdalmat okoz. És ilyen beteg gondolatok kezdtek el szétáramlani bennem, amely megbénította a testem.

Pedig annyira vágytam az érintésére, arra, hogy egyek legyünk, hogy az első szerelmes együttlét varázslatos legyen. De még csak azt sem merem kimondani, hogy kapcsolatban vagyunk, mert félek, abban a pillanatban, hogy kimondom, máris van amit újra elveszíthetek. És mindeközben szemétnek tűnök, mert olyan, mintha tűsarokban bécsi keringőt táncolnék a másik lelkén.

Pedig nekem ez éppen úgy fáj, mint neki. De egyikőnk sem mutatja a fájdalmát, mindketten halkan szenvedünk.

Tudom, hogy így én ítélem halálra ezt a viszonyt. Hogy érdemtelenül vágyom az ölelésére, a csókjaira, de képtelen vagyok többet adni most. Pedig annyira szeretnék.  Így olyasvalamiért „büntetem”, amit nem ő követett el velem.

Néha összerakok egy képet, hogy milyen lehetne vele az élet. Lényegében álmodozom, miközben semmit nem teszek azért, hogy az álomból valóság legyen.

Szerettem volna szenvedéllyel elmerülni ebben az új érzésben, terveket szövögetni, megpróbálni együtt egy új életet felépíteni. De nincs erőm. A múlt még kísért, és újra és újra a padlóra vág, és nem engedi, hogy teljes pompában átadjam magam egy új kapcsolatnak.

• érzelmek kapcsolat szakítás után szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!