Vajon tudok még csókolózni?
Nem tudom, hol, mikor, hogyan magányosodunk el egy párkapcsolatban, miként távolodunk el a saját nőiességünktől. Figyelem a körülöttem élő nőket, és gyakran elcsodálkozom a beszélgetéseken, a nőiességükkel kapcsolatos megnyilvánulásaikon. Számomra a nőiesség megélése elsősorban a szexuális életet jelenti: akkor vagyok leginkább nő, amikor egy férfi hozzám ér, amikor szeretkezünk, minden más helyzetet megélhetünk a barátokkal, a munkatársakkal, a családdal, de ettől a viszonytól vagyunk a leginkább nők és férfiak.
Tudom, hogy nem vagyunk buddhista lámák, akik képesek az élet minden percét a jelenben megélni, tudatában annak, hogy minden pillanatból csak az az egy létezik, s nem tekintenek semmire megszokott dologként. Számukra nincsenek sztereotípiák, bejáratott sémák, mindenre képesek úgy tekinteni, mintha először látnák. De azt ennek ellenére sem értem, hogy miképpen tudunk úgy eltávolodni egymástól egy kapcsolatban, egy házasságban hogy szinte egymáshoz sem érünk, hogy az intimitás elveszítse a szerepét a nő életében, és komoly kétségei támadjanak önmaga felől. A szeretkezés fogalmát gyorsan elfelejtik a tartós párkapcsolatban élők, állapítom meg a beszélgetéseket hallgatva. A legtöbben már az idejét se tudják, mikor bújtak utoljára ágyba a férjükkel. Álmodoznak, vágynak a szerelemre, egy új társra, aki életre keltené őket. De amint ficánkolva, nevetgélve, vad, erotikus témákat érintve meg-megnyilvánulnak az új szerelemmel kapcsolatban, rögtön kétségeik is támadnak: Vajon tudok még csókolózni? Tudok még egyáltalán szerelmeskedni? Mi van, ha elfelejtettem, ha már elavult vagyok, ha már azt se tudom mit kell csinálni az ágyban? És mi lesz, ha azt mondja majd a férfi, hogy: drágám, old school vagy…
Hallgatom a beszélgetéseket, és döbbenten állok az elhangzottak előtt. Hogy juthattunk el idáig? Hogyan tehet fel magának egy érett, felnőtt nő ilyen kérdéseket? Hogy lehet ilyen kevés önbizalma? Mi történt vele a házasságában, amitől ennyire nem hisz a nőiességében, abban, hogy úgy jó, ahogy van, és nem kell se soványabbnak, se kövérebbnek, okosabbnak, vagy gazdagabbnak lennie? És miért maradunk benne olyan kapcsolatban, ahol a nőiességünk semmilyen megbecsülést, elismerést, tiszteletet nem kap? Miért élnek így gyönyörű nők – mert, ugye, mondanom se kell, hogy szép, okos, igényes nőkről beszélek? Miért félünk magunktól, az élettől? És miért félünk önfeledten boldognak lenni? Olyan sok időnk van még hátra, nem érdemes boldogtalanul leélni!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez