Vártam, hogy hívj. Hogy csengess. Hogy küzdj. Hogy bármit tegyél, ami nem ez. Vágytam ezt, de úgy látszik, feleslegesen.

Tudod, olyan tündérmesés az én szívem. Hisz abban, hogy egy ilyen drámai kilépő után, aminek tényleg nem a színházi értéke a lényege, történik valami. Kivált valami hatást. Realizálódik mindenki számára, hogy hol húzódik az a bizonyos határ. Számodra, az egész világ számára, de legfőképpen számomra, akinek a leginkább szüksége van erre. Eddig tudom csinálni, nem tovább. Van itt egy határom és ez rendben van. Tudtad, hogy itt van, tudtam, hogy itt van. Feszegettem érted, értem, értünk. Most arra kérlek, hogy tiszteljük.

Úgy léptem ki az ajtódon, hogy többet nem megyek oda vissza. Megmosolygom, mert úgy léptem be rajta, mint aki soha nem megy onnan el. Mint aki kulcsot kap a kezébe, és otthonra lel. Megvolt köztünk az az érzelmi robbanás, az a dráma, ami ahhoz kell, hogy szétszakítsuk egymást. Az, hogy tudok kuncogni közben, hogy két könnyem között van mosolynak hely, s aztán a tengernek, sőt, óceánnak bennem valóban ömlenie kell – nem jelenti, hogy a drámám hamis, már-már valótlan.

Játék, ez tény. Mint minden az életben. Játék arra az esetre, ha a szerelmednek ki akarod fejezni, hogy elfogytál és nincs tovább. Ha arra kéred, hogy vegyen komolyan, mert eddig bírtad tűrni, hogy opcióként kezel, amikor végzet vagy. Ha úgy érzed, hogy élned kell az egyetlen eszközzel, amire majd hallgat. Amikor szükséged van a drasztikusságra, a hétköznapokhoz nem illő, de fülledt színdarabhoz már annál inkább dukáló vénádra, hogy megtiszteld magad és eljátszd életed szerepét. Most éppen a nőét, aki nem csinálja tovább.

Aki elviharzik, de vágyja, hogy menjenek utána. Aki a szívében mindig hiszi – még ezek után is hiszi – hogy a tetteinek, az érzéseinek egyáltalán van relevanciája. Van hatása. Akinek még mindig bizsereg a gyomra, ha a lehetőségre gondol, hogy esetleg történhet másképpen, s nem ez a vége. A kikapcsolhatatlan, megrészegült reménykedő benne, aki nem hagyja elaludni este.

Az a probléma ezzel, hogy – bár édes ez a hang bennem – rettenetesen untat is egyben. Hallottam ezerszer. Vágytam miatta hatást, ami elmaradt ezerszer. Mit gondolsz, nem elég tehetséges a színészem? Nem élem át eléggé a szenvedésemet? Csinálhatnám jobban, komolyabban? Nem szabad nevetnem közben?

Mondjuk akkor, amikor tudatosan képes vagyok felfogni, hogy igen, ez játék. Hogy az agyammal értek mindent, átlátom a helyzeted, képes vagyok annak az elfogadására, csak éppen ellentétes a vágyaimmal. S, szeretnék tenni valamit magamért. Nem tagadom, kettőnkért. Csak éppen kijátszottam az összes kártyámat, elmondtam már mindent, megmutattam a lelkemet. Igyekeztem felvázolni az életet velem. Küzdöttem is, a fene egye meg. Megtettem, ami nekem nem megy. Csak a tehetetlenség maradt meg az utolsó, összegyűrt, szívemben megvetett, s gyűlölt lap, ami egy nevetéssel felér. Nem lesz elég.

• érzelmek szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!