Ülök a szobámban és a mélységes csendet hallgatom. Az egyre ismerősebb, egyre megszokottabb csendet. Persze ezekben az időkben gyakori a csend, de engem valahogy éget. Lefoglalom magam, mást csinálok, olvasok, edzek, új hobbik után nézek, de a csend egyre csak sajog…
Ekkor rájövök, hogy nem a körülöttem lévő csend zavar, sokkal inkább, ami bennem lakozik. Hogy nem kiáltanak az ötleteim, az ambícióim, a vágyaim...elveszett a hangom. De az én hibám ez, azt hittem jól van ez így, hogy másképp alakul ez az év, senki sem így tervezte és ez ok lehet arra, hogy lecsendesítsem a belső hangom, hogy ne legyek elégedetlen, ne vágyjak többre, ez most nem az önmegvalósítás időszaka.
Adjak hálát azért, amim van. És igen, rendkívül fontos hálát adni és örömet érezni azért, ami megadatott, de ez nem egyenesen arányos azzal, hogy hagyjuk a körülményeknek, hogy elnyomjuk a bennünk élő vágyakat, célokat. Talán éppen ez a befelé fordulás időszaka a legjobb pillanat, hogy rájöjjünk, nem a külső csend fáj, nem az nehéz, hogy a megváltozott helyzetben nincsen körülöttünk annyi ember. Sokkal inkább fájó, hogy így kénytelenek vagyunk magunkkal szembenézni.
Rájönni, hogy nem a helyzet a hibás, mi hagytuk, hogy az áldozatai legyünk. Nem szándékosan persze, mégis belekeveredtünk egy útvesztőbe, ha úgy tetszik, ahonnan hirtelen megdöbbenve kezdjük el kicsomózni életünk fonalát... De biztosan ez az eszeveszettül kétségbeesett csomózgatás a megoldás? Egy idő után nem jutunk-e ugyanebbe a helyzetbe vissza? Talán az ijedt ellenkezés helyett nem volna-e jobb megállni, és átgondolni, hogy ez az útvesztő valóban ilyen rémisztő-e? Valóban elvesztettünk volna valamit, vagy csupán lehetőséget kapunk valami újra azáltal, hogy visszataláljunk a saját céljainkhoz, álmainkhoz, vágyainkhoz és ezúttal nem leszünk kishitűek, elhisszük, hogy igenis megvalósíthatóak, ha teszünk érte és eléggé akarjuk, ha visszanyerjük a saját hangunk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez