30 év párkapcsolat után, gondoltam elmegyek a József körúti Expressz udvarba és feladok a társkereső rovatban egy hirdetést, de nem találtam sehol, egyszerűen nincs, megszűnt. Miután itt kudarcot vallottam, gondoltam a postán majd veszek egy Expressz képeslapot, feladom ott. Itt viszont kiröhögtek a postás kisasszonyok, és azt javasolták, hogy a nyomógombos telefonomat cseréljem le okostelóra, majd borotváljam le a harcsabajuszomat és készítsek pár szelfit és toljam fel a tinderre, hajrá Sanyi bácsi, szurkolunk...

Csak vicceltem…

Természetesen csak vicceltem, bár az alapok igazak, tényleg úgy érzem magam néha, mint egy régimódi szerencsétlenkedő Úriember, aki egy háború előtti Kabos Gyula filmből valahogy ide keveredett egy időgép segítségével. „Nőül venni, jövendőbelim, Úrihölgy, jólelkű kisasszony, családfám fenntartása végett, fenséges istenasszony, előkelő életmód” és még sorolhatnám azokat a szavakat, melyek mára már ismeretlenek, pedig milyen csodálatos csengése van némelyiknek, mennyi érzelem, mennyi őszinte szenvedély van bennük. De miért nincs már erre igény? Mi történt a világgal, mi ez a borzalmas közöny egymás iránt? Én képtelen vagyok rá, hogy asszimilálódjak ehhez, bár tudom, hogy egy őskövületként csak szélmalomharcot vívhatok, de azért vannak sikerélményeim is. Itt egy példa, egy nagyon kedves barátnőmmel eltöltöttem a közelmúltban egy kellemes délutánt és egy estét. Nem kell rosszra gondolni (bár az nem is olyan rossz) sétáltunk, iszogattunk az utcán, ettünk egy kis „junk food”-ot és mosolyogva, boldogan váltunk el egymástól a kijárási korlátozás előtt fél órával. Aztán pár nap múlva rám írt, hogy találkozott valakivel, akivel olyan más volt egy hasonló program, én annyira más vagyok, mert tudom, hogy Ő mire vágyik. Pedig ezt nem kell tanulni, én soha nem taktikázom, csak figyelem a másik rezdüléseit és ennek megfelelően cselekszem, hiszen engem az tesz bolgoggá, ha látom, hogy a másik jól érzi magát. Ettől lennék hát Úriember? A válasz nem olyan egyszerű, igen és nem. Nem engedem pl, hogy kiugorjanak a hölgyek az autómból, megkérem őket, hogy adják meg nekem azt a kis kegyet, hogy kinyithassam az autóm ajtaját és kezet nyújthassak. Nem szeretném ezt a szokásomat elfelejteni, tudom, hogy ma már nem divat, sőt néha mosolyognak rajta, de én szeretném már így leélni az életem, nekem ez fontos.

Hogyan ismerkedjünk hát, ha régimódiak vagyunk…

Elsőnek is döntenünk kell, hajlandóak vagyunk-e megváltozni és alkalmazkodni a mai kor által támasztott követelményekhez, divathoz, vagy sem. Ez azért is fontos, hiszen egy Úriember mai szemlélettel nézve naív, könnyen átverhető, hiszen pl én is abból indulok ki, hogy minden ember rendes, normális és becsületes, de ami a legfontosabb, hogy őszinte. Ma már én is tudom, hogy ez nem így van, ezért a párkeresési szűrőimet olyan szűkre állítottam, hogy csak is az Úrihölgyek férjenek át rajta. Nyilván emiatt, lassan két éve egyedül élek, de azért nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd valakivel egymásra találunk, akivel úgy igazán és boldogan élvezni fogjuk egymás társaságát. Na de visszatérve a hogyan ismerkedjünk témához, szerintem a legeslegfontosabb az, hogy ne változtassunk semmin, ne akarjunk mások lenni, ne akarjunk egy metroszexuális férfi bőrébe bújni, nem kellenek a bokalengős nadrágok és a két számmal kisebb ingek sem. Nagy divat lett a férfiak körében, festeni az őszülő borostát és hajat, illetve a smink és a hialuronsavas ráncfeltöltés, melyet úgy állít be a média, hogy az „igényes és magára adó férfi style”. Szerintem pedig ezek csak nárcisztikus macskajancsik, olyan divatmatyik, akik nem tudják értelmezni azt, hogy a VALÓDI CHARM AZ INTELLIGENCIÁNÁL és a JÓ ÍZLÉSNÉL kezdődik, majd az UDVARIAS, illetve TISZTELETTUDÓ VISELKEDÉSÜNKNÉL végződik. Nyilván fontos a megjelenés, de nem egy barber shopban kell beindítani a reggelt ahhoz, hogy ha találkozunk egy Úrihölggyel, felfigyeljen majd ránk. Persze a kérdés inkább az, hogy tanulható ez? Megtanulhatunk vajon Úriemberré válni? Szerintem igen, hiszen ahol van akarat, ott lesz eredmény. Persze nekem nincsenek illúzióim, hiszen ha valaki igénytelen, vagy lusta, egy egoista barom, akkor számára ez nem alternatíva, hiszen ő csak „cool pasi” akar lenni, hiszen erre jönnek csajok, mint fényre a lepkék. Az igazság az, hogy nincs már igény ránk, Úriemberekre, max alkalomszerűen romantikázni, de a rohanó és érzéketlen mindennapokban inkább unalmasak vagyunk, mert nem tudunk beilleszkedni a „lábtörlőnek használlak, mert az igazi alfahím férfi vagyok” ideológiába.

A csodálatos tavasz, fenséges Úriasszonya…

Amikor egy asszony a szó legnemesebb értelmében Úriasszony, az számomra azt jelenti, hogy teljesíti a tradicionális család modell minden asszonyi „kötelességét” (direkt ezt írtam és nem az elvárás szót, savazzatok meg érte), akkor is mosolyog, ha valami nem tetszik neki, kellemessé és boldoggá teszi számunkra az együtt töltött napokat. Mi Úriemberek cserében pedig egyenrangú partnerként kezeljük és mindenben a kegyét keressük, szeretjük és védelmezzük. Nem érdekel, hogy ki mit gondol most rólam, nem érdekelnek a szélsőséges feminista nézetek sem, szerintem ez hiányzik most a párkapcsolatok nagyrészéből, azaz a tisztelet a másik iránt, nem elfeledve, hogy kinek mi lenne a dolga a családban, a párkapcsolatban. Ezek régimódi és elavult dolgok? Igen azok, de még mindig ezerszer tisztább elvárások ezek a másik iránt, mint a lelketlen hazugságok, a tabu falak, majd a boldogtalanság. Persze egy hiba azért van az Úriasszony témában, még pedig az, hogy ő valószínüleg foglalt, sőt ha nem lenne foglalt, akkor inkább Úrihölgy lenne a pontos megnevezés. Persze nincs erre a magyar nyelv, értelmező szótárában lefektetett szabály, de azért egy mondatot ez is megért. Lassan a cikkem végéhez értem, pedig nem is írtam le igazán, hogy mit is akartam mondani ezzel az Úriasszony/Úriember témával, de egyvalamit biztosan nem akartam, azaz egy jelzőtáblát kirakni, hogy „ÚRINŐT, VAGY ÚRIASSZONYT KERESEK JELIGÉRE” a szerkesztőségbe…

• társkeresés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!