Ti vagytok többen – ti, akik nem láttok értéket az utas szerepben. Legalábbis nem mindegy nektek a környezet, hogy milyen körülmények közt kell utas szerepben lennetek. Pedig ha tudnátok, hogy mit hagytok ki, ha csak éreznétek az előnyöket.

Persze megértem, idegenekkel utazni nyilván kényelmetlen, és az egész olyan kiszolgáltatott, meg ismeretlen. Átérzem a vezetés iránt érzett imádatot is, amikor csak te és az út vagytok, csak ti ketten. Szép dolog kis légtéren osztozva a szívednek kedves emberekkel nyakatokba venni a távolságot, érezni azt a fajta biztonságot, zengve slágereket énekelni vagy egymás hasába lyukat beszélni. De hiába bámulhatok ki az ablakon, ha beszélgetni kell, ha látják az érzelmeimet az arcomon. Nem ugyanolyan kinézni így, mintha a sötét busz ablakán kibámulva leshetném a messzi fényeket, és messze engedhetném a lelkemet. Ha tulajdonképpen elhagyhatom a testemet is, és egyáltalán nem kell jelen lennem. Főleg azért jó az éjszakai járat, mert nagy eséllyel senki nem ül melléd, mindenki a maga ügyével lesz elfoglalva. És ha kerekei alá veszi a távolságot a hosszúkás járgány, akkor végre kezdődhet az utazás. Zene be, világ ki, csak én és jó magam, egymással szemben.

A sokadik szám következik a lejátszási listán, gördülékeny az utazás. Csak úgy faljuk a városkákat, a nevenincs falvakat – amikor egyszer csak jön a pillanat, amikor utolér a lelkicsomag. Könny csordul, csak úgy omolnak a falak, porrá roppannak a terhek a saját súlyuk alatt. Lélegzel, és mire észbe kapsz, lehetetlen megálljt mondani a zokogásnak. Nem lát senki, alig hall valaki, csak te vagy jelen, és az ablak. Ha úgy döntesz, kilátsz rajta, ha másként, a szemed tükre csillog vissza benne. Sok kis levegő, mély kifújás, érkezik a megnyugvás. Erről szól ez az utazás.

Nehéz nap volt, terhes hét, de az egész hónap, mintha súlyzókat cipelt volna. Na de mit mondjak az évre? Alig vártam, hogy messze vigyél, hogy úgy simuljak az öledbe, hogy a világ megnyugvása költözhessen a szívembe. Elfáradtam, és szükségem volt egy csendes zokogásra. Nem tudom hány perce, hogy elkezdtem, de azt hiszem, lassan be kell fejeznem. Megálló jön, és felkapcsolódnak a villanyok, én pedig itt vagyok teljesen szétesve. Orrfújás, egy kis szipogás, majd szemtörlés, no meg szemkontaktus kerülés. Hiába kerültem, a leszálló így is pontosan levette, hogy mit próbálok görcsösen elrejteni. De tudod, az nyugtat, hogy az ő szeme is könnyes. Amikor leszáll, a terheit nem viszi magával, azokat a csomagokat véletlenül a járművön hagyja. Még látom, ahogyan mélyet szippant a hűvös levegőbe, és könnyed léptekkel sétál tova. Pár megálló múlva én leszek az ismétlődő példa – no de előtte, még vár rám pár könnyes téma. Újra sötétségbe burkolódzik a világ körülöttem, és mosódni kezd a táj, ahogyan sebesen elhaladunk mellette.

Szövődnek a tervek a fejemben, és az segít, hogy messze nézhetek. Hogy a gondolataim olyan gyorsan suhannak, mint a szemem előtt az út menti fák sokasága. Megfogalmazódik bennem elhatározás, látom már magam előtt a megoldást. Könnyű elképzelnem a jövőmet, az összes változást, és magaménak tudni az összes fájdalmas vágyakozás tárgyát. Mert ez választ el tőlük, egy utazás – természetesen nem fizikailag értve. De annyira megérte fizikailag is átélnem, hiszen néha csak ennyi kell a léleknek, egy kis valódi tapasztalás, mert ez maga az útmutatás.

Most miattam kapcsolódnak fel a fények, én érkeztem meg. Mielőtt leszállnék, körbenézek, és találok pár könnyes tekintetet. Tudom, hogy majd ők is megértik, hogy nem kell féltenem őket. Talajt érve magabiztosan állok meg a két lábamon, nagyot szippantva a hűvös, éjszakai levegőbe. Tiszta az út előttem, így nyugodt lélekkel tehetem meg az első lépéseket.

• éjszakai járatok önismeret tapasztalat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!