Túl drága szerelmek

Túl sokszor éreztem már, milyen, amikor rám szakad az egyedüllét, de én nem félek akkor. Csak az egyes szám használatát gyakorlom, azt magolom, mint egy kisdiák, mert tudom, ha feljön a hajnal, meg kell felelnem legalább elégségessel, hogy egyedül, nélküle is működöm, lélegzem, mozdulok, és vegetálok, pedig már el is felejtettem, milyen is az.

Túl sokszor láttam már, ahogy értetlenségtől ökölbe szorult kézzel távozik, magával hurcolva az összes múltcsomagját, de ő is tudja, soha, sehol nem rakja le újra, mert nem talál már olyat, aki én vagyok. Önző, amikor elviszi a tárgyait, és felelőtlen is, nem gondol arra, hogy én majd sután, elhagyatva nézem a szelíden szálló pókhálót az üres, piszkosfehér falon, és fülelem a csendet, pedig egyáltalán nem üzen semmit már nekem. Túl sokszor belém mart már a tudat, hogy a távozásával kivesznek az életteremből a férfienergiák, és megbetegszik a jobb oldalam, készenléti, vegetatív üzemmódba kerül az egyik felem, mert elment, és megint elvitt egy darabot belőlem.

Túl drága ez a szerelem, és én fáradok ebben a felelőtlen fosztogatásban, ebben az eszeveszett tékozlásban, az erőltetett körbe-körbe menetben. És szegényessé válik a szókészletem, mert mindig ugyanazt mondom, szajkózom, mint a régi papagájunk, akit kint felejtettünk a teraszon a hőségben, és nem érte meg a délutánt, mert túl sokat kapott a tűző napsütéstől. Mindig, mindenről van egy történetem, mert nagy mesélő vagyok én, és ő ezt tudja, mert mindig csillogó szemmel hallgatott, és elsőként olvasta, amit papírra vetettem, és soha nem javított ki, mert szerinte minden úgy tökéletes, ahogyan én megírom. Minden történetemben szerepel, ott van megbújva álruhás lovagként, szívrabló útonállóként, vagy kóbor királyfiként, de mindenhol jelen van, és mindig jelen lesz akkor is, ha már végleg elhagyott, és alakja teljesen eltűnik a hajnal ködjében.

Túl drága ez a szerelem, és mégis kell nekem, de nincsen már semmim, mindent odaadtam érte, hogy megtarthassam.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.