Tél: amikor egyáltalán nem tudunk öltözködni

A tél és a téli ünnepek közeledtét a világ plázásított pontjain kétségtelenül jelzi, hogy a bevásárlóközpontokban a vécétől a felvonókig zümmög, ordít, csörömpöl a dzsingülbellsz, a fák világítanak az utcákon, és az ember Facebook oldalát George Michael "laszt krisztmösz" című örökérvényű karácsonyi eposzával firkálják össze a drága barátok.

Nálunk, Magyarországon azonban a tél igazi beálltát mégsem ezek a „civilizált” kódok jelzik, hanem az, amikor özv. Hupák Ágostonné szül. Krustyán Jolán az 1979-es tátrai síelés alkalmából megvásárolt, majd az ezerkettes Zsiguli átalakított benzintankjában hazacsempészett, az akkori csehszlovák sportszergyártás zászlóshajóját jelentő, almazöld, egyberészes, zipzár nélküli síanorákot magára ölti. És mintha az utca magyar népe csak erre várna: egyszeriben rajzanak ki a varázslatosnál varázslatosabb sídresszek. Ugyan megbízható KSH adatok nem állnak a rendelkezésemre, de gyanítom, hogy kis hazánk rendelkezik a bolygón havas hegyet még sohasem látott síruhákból felhalmozott legimpozánsabb készlettel. Sírva kullognak utánunk az alacsony fekvésű, komoly telet még csak hírből sem ismerő országok, úgymint Franciaország, vagy a szánalmas vásárlóerőt felmutatni képes Svájc. A magyarok síruha falhalmozó szokását még a Csehszlovák birodalom bukása, majd kettéválása sem zavarta meg. Sikeresen lovagolták meg a Decathlon, Hervis, Intersport és társaik által keltett újabb hullámokat. Egész divatirányzatok alakultak ki nálunk az évtizedek során a rendeltetésszerűen még csak véletlenül sem használt ruházati kellékekből.

Megjelent az utcán az úgynevezett könyvárus style, hidegebb hétvégeken individuális szettekben gyönyörködhet a csetreszpiacra kirajzó nagyérdemű. Szinte kasztszerűen mást hordanak a hamis, török farmeresek, megint mást a Pókember törülközősök, és ne feledkezzünk meg a városi alpinistákról sem, akik a Kilimandzsáró megmászására alkalmas felszerelésben merülnek alá a budapesti metró kiszámíthatatlan világába. Persze aztán akadnak továbbá olyan műértők is, akiknek a mormota fejjel díszített sapkák látványát köszönhetjük, és akik ezzel sem érik be, választhatják zenei ízlésüktől függetlenül a fekete raszta fejfedőt, az alpesi Hütték elengedhetetlen kellékét, amit az osztrák néplélek a mai napig elképesztően viccesnek tart. Azt már csak remélni tudom, hogy valami elvetemült trendsetternek soha nem jut eszébe a síbakancsok viselése, amely özv. Hupáknét vélhetően megfosztaná az időjósok időjósának státuszától. Ugyanis kinek kellene akkor már Hupákné, ha messziről hallani lehetne a fűtött csizmák kopogását a csontszáraz magyar síkságon, jelezvén, magyarok, itt a tél!