Félek, hogy egyszer, ezen a világon, számomra minden közönyös lesz. Hogy ez a csodálatos, pezsgő, parányi életem elmúlik egy napon, és mindenemmel együtt elfelejtenek. Nem hagyok magam után semmit, nem lesznek síró gyermekek, és te sem fog zokogni értem, mert akkorra már rég máshol leszel, másvalakivel.

Csak attól félek, hogy az egész létezésem így múlik el, és üres lesz minden nélküled. Egy zúzmarás reggelen majd egy levél marad utánad, meg a maró bánat, amit barna papírba csomagolsz, sietve, hogy senki ne lássa. Gyűlölöm már jóelőre az összes didergős reggelt, elátkozom a természetet a zúzmaráért. Felégetem a világ minden barna papírját, hogy ne tudd a bánatot becsomagolni. Odavetni mezítelen úgysem fogod.

Aztán egyszerre semmitől se féltem. Nem állt végül közénk sem a bánat, sem az érdek, nem jött egy reggelre sem maró zúzmara. Egyetlen rossz jöhet már csak ezután, fekete csuklyában, arcátlanul. Mert nem lesz semmi más, ki elszakíthat tőled, és én a másvilágon is veled nevetek. Temetővirágra tűzöm a nevedet. Az igazitól nem választ el, csak a halál.

Én voltam, ki téged nagyon szeretett,

Bámult a világ, mindez hogy történhetett

Előtte a szerelem csak szembenevetett

Még a csillagok is velünk ragyogtak,

A földgolyó fordult jónéhányat

De messzire elkerült a bánat

Gyermekeink boldogok voltak

És körülöttünk az egész nagyvilág,

Hisz én voltam ki téged nagyon szeretett

Mert te és az élet belémszeretett

És olyan jó volt mindezt megélni veled.

                                                                                                                                           Szentesi Évi

• rúzs és tükör szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!