Hazudhatnám azt, hogy időszakos csupán ez az érzelmi hullámvasút. Hazudhatnám azt is, hogy még mindig erősen hiszem: Lesz jobb.

Hogy neveznéd azt az érzést, ami abban a pillanatban ér, amikor épp a csúcsra tűznéd a zászlót, mégis lezuhansz a mélybe, és minden egyes becsapódás jobban fáj, mint az előző? Én még ugyanis nem találtam megfelelő kifejezést, ami tényleg hűen írja le azt a kiüresedett, végtagokban áramló zsibbadást, amit ilyenkor érzek.

Szétestem. És ez nem új, mert az évek során hol jobban, hol kevésbé, de mindig szétestem időszakonként. A különbség, amire az utóbbi időben jöttem rá viszont az, hogy egy ideje azt tapasztalom, meg sem szakadt ez az állapot. Van, hogy olyan erősek vagyunk, hogy nem ismerünk magunkra, és van, hogy rendkívül gyengének érezzük magunkat, mégis talpra állunk előbb, vagy utóbb. Ez a vonat viszont sosem áll meg olyan helyen, ahol tényleg le tudnék szállni. Ahol le akarnék szállni.

Szellemjárat ez, a bérlet sok éve lejárt már, de mi csak bámulunk ki az ablakon, hátha felbukkan valami az állandó ködben. Hát ehhez hasonló, amikor hosszú-hosszú ideje érzi azt az ember, hogy bármennyire is próbálkozik, erején és képességén felül, nem tudja összerakni magát.

Szétestem. De ez most más. Mert megvan bennem a tettvágy, minden egyes pillanatban, mégis dermedten állok, és várom, hogy csak egy apró nyugalom foszlány simítson végig rajtam. Mert újjáépíteném magam, de abban a percben valaki, vagy valami ismét felrúgja a darabkáimat.

Érdekes ellentét ez. Még ebben a rezignált állapotban is én vagyok az egyetlen, aki igazán észreveszi a másik valóját, aki az előtte ülőnek a veséjébe is belelát. Aki úgy lehet egyetlen szavával fényt gyújt az alagút végén. Aki tűr, hallgat, aki elfogadja, hogy a másik bizony már sokadjára követi el esetleg szándékosan ugyanazt a bántó tettet, mégsem döngöl földbe, mégsem aláz meg a végtelenségig.

Mi a helyzet a másik oldallal? Ha én hibázok, ha én tombolok, ha én vagyok szétszórt, ha én rontottam el valamit? Hát akkor bizony nincs kegyelem. Ott már nincs megértés, nincs empátia, nincs egy cseppnyi jó érzés, hogy átöleld és azt mondd a másiknak: “Ne aggódj, minden rendben lesz.” Akkor bizony felkerülök a céltáblára, és várom a régi, meg az új lövések áradatát a mellkasomba.

Hiába szólnék, hiába mondanám és magyaráznám el: Tudom, szétestem, de próbálkozom. Szétestem, de amint újra alkotnám magam, belém rúgnak. És elveszik az esély, hogy újra kezdjem, hogy legyen még erőm a következő fordulóra.

• belső erő elbukni fejlődés nehézségek az életben önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!