Ha valakit nagyon szeretünk, akkor bármit megtennénk érte. Erőnkön felül segítjük őt, alkalmazkodunk, hogy neki jó legyen, és óriási áldozatokra vagyunk képesek, még akkor is, ha illemből nem így nevezzük őket.

Legyen szó családról, párkapcsolatról, barátokról, az életünk tele van lemondásokkal a másik javára anélkül, hogy cserébe bármit is várnánk. De mi van akkor, ha fordul a kocka, és áldozatkészségünk önfeláldozássá alakul, amiben nincs helye saját magunknak?

A szeretlek nem egyenlő azzal, hogy sohasem mondhatok nemet, hogy mindig készenlétben kell állnom, hogy a rendelkezésedre álljak, ha úgy hozza az élet. Éjjel-nappal szolgállak és védelek, aggódom érted, az időmet a te kérésednek megfelelően osztom be, mindent megbocsátok, hiszen fordított esetben te is biztosan megtennéd értem. Vagy egyáltalán nem.

Vannak áldozatkész emberek, és vannak azok, akik áldozatkész emberekkel veszik körbe magukat, mert azok könnyen megvezethetőek, alacsony igényűek, és mellettük igen kényelmes az élet. Nagyon ritka, hogy két önzetlen ember hosszútávú szeretetkapcsolatba bonyolódjon; mintha az odaadóknak biológiai szükséglete lenne, hogy egy nárcisztikus személy szeretet címszó alatt sakkban tartsa. Az áldozatkész bármennyit képes adni, mert befolyásolható és túlzottan lelkiismeretes; az manipulátor pedig határtalanul kér és zsarol, anélkül, hogy tudatában lenne a folyamatnak. Ebből a faramuci helyzetből alakulnak ki azok a mérgezett kapcsolatok – szülő-gyermek, férj-feleség, barát-barátnő stb. –, amelyekben az egyik fél teljes alárendeltje a másiknak, közel állva ahhoz a ponthoz, hogy megsemmisítse önmagát.

A lélek azonban sohasem adja fel ilyen könnyen, és pszichoszomatikus betegségek formájában tör utat magának, hogy figyelmeztessen arra a nagyon fontos tényre, hogy ezen a Földön belőled csak egyetlenegy van; ergo pótolhatatlan vagy. Ezekből az égbekiáltó jelekből a szerencsések okulnak, míg a gyengébbek egészen addig szenvednek, hogy nem marad más belőlük, csak egy lábtörlő, amibe bárki kénye-kedve szerint lábat törölhet.

Akármennyire is tisztelünk és szeretünk valakit, fel kell ismernünk azt a határt, amikor a saját érdekünkben nemet kell mondanunk. Ehhez viszont félelmeinket mellékvágányra kell állítani, különben beszippant minket az áldozati örvény, amelyből csak még több közdelem árán szabadulhatunk. Segítünk és önzetlenül adunk másoknak, az én értékrendem szerint is így van rendjén; de túl rövid az életünk ahhoz, hogy túlzásokba essünk, és végül szeretetből feláldozzuk azt, akit igazán kellene szeretnünk.

• áldozat egyenlőség odaadás szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!