Tegyük fel, hogy valahol a világban van egy Dóri, akinek a 90-es évek hajnalán, szépsége abszolút csúcsán, egy Bence nevű férfiú udvarolt, aki ma szerető férje és büszke apja két kislányuknak.

A 21 éves Dóri egy napsütötte délutánon, megszokott helyén, a kollégiumtól két utcára lévő kis park egyetlen sárgára festett padján olvasgatott. Nem Facebookot, nem is e-bookot – tekintve, hogy fogalma sem volt róla mik ezek, mégis teljes mértékben kielégítették szükségleteit a rongyosra forgatott romantikus regények, amiknek szabad délutánjainak nagy részét szentelte.

Főhősünk, Bence, mit nem ad az ég, pont ugyanabban az időpontban vitte sétálni kedvencét, a hároméves keverék szukát, Pollit. Mivel Bence a kilencvenes évek egy átlagos fiatalja volt, kutyasétáltatás közben nem tudta a Tindert csekkolgatni, sőt mi több, fülét sem tapasztotta le high-tech fülhallgatóval, amitől a világ megszűnik létezni, szegény gyereknek nem maradt más, csak a természet fürkészése. Éppen ez volt a szerencséje Bencének, hiszen abban a szent minutumban, mikor megpillantotta a padon ücsörgő Dórit, elállt a lélegzete.

A mai világban példátlan cselekedetre szánta el magát: megszólította a számára roppantul szimpatikus lányt. Vadidegenként. Szemtől-szemben. Az első tíz perc hebegésén, pirulásain és nyelvtanilag abszolút helytelen mondatain túl, a két fiatal ráébredt, hogy mennyi közös van bennük, majd egymás szavait csillogó szemekkel hallgatva, egy teljes órán keresztül beszélgettek. Élőben. Ha újra találkozni akartak, és miért ne akartak volna - mobiltelefon, iMessage és Facebook Messenger hiányában - ott helyben új randevút kellett megbeszélniük, egyeztetve annak pontos helyét és idejét. Így is tettek. A többit pedig már úgyis tudjátok.

A történet természetesen fikció, 20 éves fejjel sajnos nehezen tudom elképzelni, milyen lehetett 25 évvel ezelőtt ismerkedni. Tartottam hát egy kis kutatást, édesanyámat kérdezgettem, hogy ismerkedett meg élete párjával, apámmal. Rövid anekdoták után, feltettem a legegyszerűbb kérdést, hogyan kommunikáltak. Tudtam én, hogy nem SMS-eztek, de addig azért nem merészkedtem elméleti síkon sem, hogy nem is telefonáltak. Oké, a mobiltelefon még nem terjedt el, de vezetékes csak létezett már. Anyám azt állította, azt csak nagyon ritkán, fontos ügyekre használták, így ahhoz, hogy randevúzhasson valakivel, előtte meg kellett ismerkedniük, sőt előre meg kellett beszélniük a találkát. Olyan könnyedséggel mesélte, nekem pedig akkorára kerekedett a szemem, hogy majd ki esett. Pedig nem hallottam semmi újat, egészen egyszerűen eddig nem képzeltem el, hogyan működhetett akkoriban a kommunikáció. Az emberek életének részét képezte akkor is, ahogyan most is. Mindössze a módszer változott. A szerelem legalább maradt. Ugye?

• 21. század 90es évek szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!