Mindig azzal a nagy autójával jött elém. Engem pedig állandóan egy megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Nem vagyok én miniszter, kérlek. De még csak miniszterné sem. Miért is kellene nekem olyan autóba ülnöm, ahol az ülés masszírozza a hátamat?

Istenemre mondom, rendesen kellemetlenül éreztem magam az ilyesfajta szituációkban. De itt nemcsak az autóról volt szó. Képzeld, az órája többe került, mint a lakás, amiben laktam akkor. Jó, nyilván ne gondolj nagy házra. Csak egy kisszobás, gangos bérletem volt a Szondiban, még a levegőt se kondicionálták nyaranta, így hát érted, milyen meleg lehetett. Az ablakot igazán nem tudtuk nyitni az esti morajok miatt, amik a szomszéd ajtók mögül szivárogtak, csakúgy, mint az alattomos szagok. Vasárnap rántásszag, télen penész. Nyáron pedig egész elviselhetetlenül kiabáltak a neveletlen purdékra az ideges, egyedülálló anyák. És az órája drágább volt, mint ez az én kis menedékem. Ilyenkor tényleg azt éreztem, valami nagyon nincsen rendben a világgal.

Vele gyakorta utaztunk messzire, egy ismeretlen város mellé, valami divatos, határ menti luxusszállodába. Tudod olyanba, ahol a modern uraságok masszíroztatni járnak, amíg az asszonyaik a wellnessben mindenféle krémekkel pakoltatják magukat. Én az ilyen helyeken állandóan feszélyezve voltam, mert soha nem lehetett nagyokat röhögni. Ha hangosan beszéltem, vagy viccet meséltem, csak csillapított, hogy csendesedjek el egy kicsit. No, hisz ismersz. Nem lehet engem csitítani. Egyből felidegelem magam és olyankor robbanok. De ott mellette viselkedni kellett, eszem ágába nem jutott ordibálni egyet, mint ahogy régen azt a Micóval tettem. Emlékszel? Hogy tudtam azzal hisztériázni, szegény csak pislogott, de soha nem hagyott volna el. Nekem kellett megtennem azt is.

Őt meg nehogy úgy képzeld el, mint a szegény Micót! Nagyon finom ember volt, olyan, aki annyira hiú, hogy manikűröztetni járt. Igen, a keze az nagyon szép volt, még hidratáló kenőcs is volt nála mindig. Mikor mellette ültem, magamban kuncogtam, ha krémezte magát. Te, tudod, hogy mi a legszörnyűbb? Sehogy de sehogy nem tudtam elképzelni, hogy én ennek az embernek a felesége legyek. Már hogy egy olyannak, aki kencéket tart a hátmasszírozós kocsijában és sofőrrel jön elém. Arra gondoltam egyfolytában, hogy mennyire fogom szégyellni az apám előtt ezt a férfit. Az apám elé - aki egész életében becsülettel dolgozott - nem tudtam volna soha odaállni és azt mondani, hogy ’Apám, márpedig ehhez az emberhez én nőül megyek’. Rettenetesen szégyelltem az órát, ami drágább volt, mint a bérletem a Szondiban, szégyelltem az Istentudja hánymilliós autót benne a néma sofőrrel (azt tudod, hogy a sofőrök a világon mindenhol némák?), de még a kis tubus krém miatt is szégyenérzet fogott el, ami ott lapult a kesztyűtartójában a legfrissebb, amerikai jazzválogatás mellett.

A világ így van elrendezve, mindenkinek megvan benne a helye. Az egyiknek drága óra jut, a másiknak csak egy szűk kis szuterén, a harmadiknak pedig egy halolajos kiflivég a szemetesből. De én igazán kérdezem most tőled, kíváncsi vagyok, mit gondolsz: szerinted ez az én titkos, régi udvarlóm soha életében nem érezte magát kellemetlenül emiatt a temérdek felesleges hacacáré miatt, amit összegyűjtött gonddal magának, mint egy jobbfajta szarka lomolás idején?

                                                                                                                                      Szentesi Évi

                                                                                                                                     Rúzs és Tükör                                                                                                                                        

• rúzs és tükör szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!