Soha ne mutasd ki, mit érzel. Soha!
Nem számít, hogy kirúgtak a munkahelyedről vagy, hogy elveszítetted, akit szeretsz. Ne vedd magadra, ha újabb rosszindulatú támadás ért, ne stresszelj a sárga csekkeken, légy türelmes a gyerekhez, igen, a sokadik hiszti után is. Ne mondd ki, ha valami fáj, eszedbe se jusson felvállalni, ha megtépázott az élet és még csak véletlenül se forduljon meg a fejedben, hogy sírni kezdesz, mert olyat aztán már, pláne csak a kretének, bocs, a gyengék tesznek.
Kelj fel szépen a fenekedről, készítsd el a full sminkedet, nyomj egy agyonfilterezett képet az Instagramra, lásd el az élet szép hashtaggel, ja és ne felejts el motivációs idézetet is megosztani a Facebookon, mert a pozitív gondolkodás, na, az aztán tényleg mindenen átsegít. Vagy mégsem?
Hát nem. Merthogy mi, hétköznapi emberek, földi halandók, akik nem Bali szigetén süttetik a tökéletes summer bodyjukat, egyáltalán nem olyan életet élünk, amiben mindig süt a nap és, ahol messzire elkerülnek a problémák. Sőt. Legtöbbünknek egy merő vesszőfutás az élete, lavírozás a munka- magánélet egyensúlyának megtartásában.
Ki az óvodából - munkába; munkából- házimunkába szentháromság bűvöletében, ki a 6- 2-ig-ben, ki meg az önmegvalósítás rögös útjain lépkedve próbálja szinten tartani magát. Miközben mindenhonnan ömlik ránk, "Az élet szép, te vagy gyenge" felfogás. Elhitetik velünk, hogy, ha érzelmekről beszélünk, szentimentális barmok vagyunk, ha kimondjuk ami bánt, akkor megint csak picsogni akarunk, mert nyilván, még ahhoz is bénák vagyunk, hogy utolérjük a saját boldogságunkat.
Elhisszük, hogy az élet minden napja ünnep, hogy a negatív érzelmek megélése felesleges, hogy csak a gyengék picsognak és, hogy, ha rossz dolgok történnek velünk, arról is mi tehetünk, mert bevonzottuk magunknak. Próbálunk normálisak lenni, normálisan élni, miközben arról, hogy mi a normális, arról is csak annyit tudunk, amit mások megfogalmaztak nekünk.
Próbálunk megfelelni minden elvárásnak, eleget tenni mindenkinek, megmutatni a világnak, hogy mi is értékesek vagyunk. Próbálunk együtt haladni a tömeggel, akkor is, ha valahol legbelül mélyen érezzük még, nekünk egyáltalán nem tetszik az az irány.
Már alig halljuk a belső hangunkat, egyre inkább elnyomják a külvilágból érkező harsány zajok. Nem merünk egyedül maradni, nem akarunk szembenézni, sem felvállalni, sem megélni, sem helyretenni. Eljátsszuk inkább, hogy minden rendben van.
Mert elfáradni, belefáradni, megállni, szomorúnak lenni és egyáltalán, bármit is érezni, már egyáltalán nem menő.
El kell fojtani, temetni, jó mélyre ásni, kifelé mosolyogni és tenni a dolgunk, mintha mi sem történt volna. Miközben, elméletileg nem vagyunk robotok, tehát elvileg elég összetett érzelmi világgal rendelkezünk, amiből egyenesen következik, hogy a pozitív megélések mellett, mindenképp szerepelnek majd, a negatívak is. Na, de kit érdekel mindez, nem igaz?
Nekünk aszondták', hogy a felhők felett, mindig süt a nap, meg azt is, hogy minden nap, amit nevetés nélkül töltesz, elvesztegetett idő. Csak az a baj, hogy mindezekkel tévútra tereltek bennünket és olyan téves kényszerképzeteket ültettek el a fejünkben, amiknek képtelenek vagyunk megfelelni. Mára odáig jutottunk, hogy már nem csak a rossz napoktól rettegünk, hanem az olyanoktól is, amikor egyszerűen semmi sem történik. Mert már fogalmunk sincs, mihez kezdjünk egy esős vasárnapon.
További írásaimat a honlapomon és Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez