Remény

Van, hogy elveszik, van hogy mégis képesek vagyunk megtalálni, és van, hogy felcsillan előttünk, amikor észre sem vesszük, így akár tova is szállhat.

A stressz, vagy a krízis süketté és akár vakká is tehet, és nem látunk meg olyan megoldásokat, amelyek ott vannak, éppen a szemünk előtt, csak kicsit hátrébb kéne lépnünk az önmagunk teremtette veszélytől, vagy éppen hamis félelemtől.

Érdekes látvány, illetve fura kettős élmény, amikor az ember végigsétál a körúton, és ami gyermekkorából emlék, annak már híre hamva sincsen. Üzletek százai tűntek el, mintha valamiért kényelmesebb lenne bezárni magunkat a plázákba, vagy éppen otthonainkba, mintha valamiért meguntuk volna a nyílt tereket, vagy csak a szokások és az építészeti megoldások változtak.
A gyorsulási verseny, amely most nyilvánvalóan lassulásra kényszeríti a túlpörgött világot egyelőre képtelen választ adni a legtriviálisabb kérdésekre. Gyors, megoldásnak látszó recepteket kínál, azonban a hatás leginkább a fájdalomcsillapítókhoz hasonlít, amelyek megszüntetik ugyan a kellemetlen tüneteket, ám a probléma okát képtelenek feltárni.

Persze idővel minden a helyére kerül.

A múlt, a jelen és a jövő is.

Akkor is, ha mostanában valamiért minden halkabb, mintha a múzsák lassan szabadságra mennének, és bár Vonnegut óta tudjuk, hogy ez veszélyt is jelenthet, mégis, bízunk valamilyen varázsütésre történő csodában, vagy abban, hogy az ember mindig képes önmagát kirángatni akár a legnagyobb bajból is.

Amikor minden elhalkul, a csendben talán néhány másodpercre ott bujkál a remény is. Valami szebbre, jobbra, kedvesebbre. Olyan napra, amelyet jó megélni, és a mosolyt nem kell eldugni, hiszen a tükörként működő világunkban éppen azt kapjuk vissza, amit mi magunk adunk.

Ez benne a szép.

Bokros László