Régi idők meséje

Itt vagyok, itt élek, ide gyökereztem a sárba, nézem ezt a sok mindenkit körülöttem és igazán sehova se tartozom. Már úgy értem, hogy nincsen köztük igazi helyem. Azt se tudom megmondani neked, valójában miért vagyok itt. Nem értem én ezt, nem érzem a lényegét. Csak jövök-megyek, járok az emberek között, te, de még csak azt se mondhatom, hogy nem vagyok ezen a helyen tökéletesen vidám. De valahogy mégsem erre van a nekem megvetett puhaágyas otthon.

Nem tudom hol van, hiába kérdezed. Valahol elveszett a régi időkben. Azokban az időkben ragadt, ahol mámorosan mustszagú volt a deres őszi reggel és a kutyák ok nélkül vonyítottak, amikor a hajnal épphogy meghasadt. De én azt se bántam, ha vonyítanak. Hisz ez a dolguk, nem? Istenemre mondom neked, én még mindig vélem hallani a csoszogást a kert hátuljából. Nagyapám minden reggel hozott fel jonatánt a pincéből, abból a pincéből, ahol a hordó kénes füstje szállt és az alma átvette ennek a különös íznek a milyenségét. Emlékszem, sosem lehetett leszaladni a mélybe, ha új kénpapirost dugott a hordókba. Azt képzeltem, valamiféle boszorkányságot forral ott lenn a drágajó ősz ember. Igazából fogalmam nem volt soha, mire volt jó ez a fene nagy füstölés. Én, a fantáziáló gyerekfejemmel valamilyen mágiának képzeltem mindezt és jobbnak láttam, ha megtartom magam ebben a hitben. A tudomány máskülönben meg elveszi az ember fejéből az összes varázslatot és csodát.

Ezért is mondom neked, nem ebbe a korba való vagyok. Egy kicsit úgy élek itt, mint a hercegkisasszonyok a zord vár legmagasabb fokában, akinek a kezéért le kell küzdeni a hétfejű fenevadat. És amikor régen, a csikorgó teleken, a fánk és a maszka idején eljött a bálok hete, én bizony minden egyes alkalommal hercegkirálylánynak öltöztem, ha hiszed, ha nem. De nem csak úgy külcsínekben, hanem teljesen belülről is annak képzeltem magam. Tudatosan, egész mindenemmel készültem erre a szerepre, ami nem is volt annyira szerep, sokkal inkább valamiféle őszinte, gyermeki átszellemülés. Tudod, amit a színészek csinálnak egy-egy darab magolása közben. Na, akkor az egész lényemmel biztos voltam benne, hogy egy múltból ittragadt, elvarázsolt királylány vagyok. És – tudod - valahol még most is így hiszem.

Ezt bizonyítja az is, hogy semmit nem értek a tudományhoz, a technikához meg éppen annyi a közöm, mint a trójai falónak a tisztes csatához. Nem is tudom használni a modern gépeket. Mennyivel jobb volna írógéppel írni, olyan telefont tartani, mint a régi filmeken a nagyságosok, és csak akkor pöffenteni rá a hosszúszipkás cigarettára, amikor a lelkes kérő levelét felhozza az inas. Igen, én valahogy így képzelem el. Tudod, egy kicsit úgy is gondolom, hogy ezek a modern vívmányok lerombolnak mindent. Persze, ne beszélj, építenek is, de rengeteg mindent porrá zúz az emberek között. Megsúgom, mire jöttem rá: ellopja tőlük a titkokat. Manapság, amikor a lányokat szinte minden pillanatban látod valamilyen jól begyakorolt mozdulatban, szépen megszerkesztett képeken, akkor azt kérdem én: hol marad a varázs. Azt bizony elorozza a technika. Mert mikor az első randevúra hívod, már ismered az összes titkát, tudod milyen reggel, tudod milyen este, mit szeret enni és mit vesz fel délután.

Látod, erről beszélek neked. Én hát csak a régi időkben kívánok élni. Visszakívánom a jonatán kénes illatát, visszasírom az epret a párás fólia alatt, visszakönyörgöm a farsangi maszkabált, akarom újra a királylány jelmezt és nem szeretném tudni a technikát. És ha felnövök, régi írógéppel fogok írni és pongyolában méltóztatom majd várni a kérőm kocsiját.

Szentesi Évi

Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!