Pokoltúra újratöltve: gyerek nélkül válni!
Válni nem nehéz, de eljutni addig a pontig, hogy harminc felett, nőként – gyerek nélkül - kimerd mondani: elég volt! Eddig és nem tovább! Na az, kérlek szépen nem más, mint vegytiszta őrület. Méghozzá nem a jobbik fajtából.
Merthogy a világ, de legalábbis az a buborék, amelyben élek nem áll készen az elvált, de gyermektelen nő jelenségére. Házasságok rendre mennek tönkre. Ez már senkinek nem okoz különösebben nagy meglepetést. A szingli anyuka, mint olyan már jól körülhatárolt fogalommá avanzsált. A család külön költöztetéséhez pedig nagyjából adott a félig-meddig ismert forgatókönyv. Vagyonmegosztás, hiteltörlesztő megoldása, gyermekelhelyezés, láthatás. Majd a vége felé a barátok újra felosztása. Lévén, hogy azért kevés olyan elvált pár akad, akik kellemesen eliszogatnak egymás társaságában a szombat esti kártya partin.
Ugyanakkor azért az kétségtelenül kijelenthető, hogy válni kortól és nemtől függetlenül kihívásokkal teli. És messze nem a társadalmi megítélése miatt. Különválni, szétporciózni egy közös életet, amit nem a gyerek(ek), hanem az együtt megélt élmények tartottak össze – pokolian fájdalmas.
Az egy dolog, hogy identitás válságba kerülsz. Az meg egy másik, hogy amikor már azt gondolod, hogy jól vagy – valójában akkor jön még az igazi fekete leves. A szívedet elevenen szétszaggató érzés, hogy egyedül vagy. Ténylegesen egyedül. Immáron nem társas magányban.
A köztes időben – a válás fogságában - amikor már nem vagytok együtt, de még nincs felbontva a frigy. Még nem költöztetek szét, de már dobozokban áll mindened. Akkor bizony hamar bekopogtat a csalóka érzés: csináljunk vissza mindent! Most, rögtön és azonnal! Nem számítanak az átsírt éjjelek, a végtelenített veszekedések, nem fontos az érzelmi töltet. Nem számít más, minthogy visszakapd azt az egyetlen embert, akivel a sírig tartó együttlétet tervezted. Még a társas magány, a kötelező jelleggel űzött szex is jobb, minthogy magadra maradj a nagyvilágban. Mindeközben tudod, hogy borzasztó megalkuvás lenne az egész. Természetesen mondhatnád, hogy jó lesz ez így. Nem baj, hogy a torka is véres, mert ezt már ismered. Már tudod a rendszert. És végül is, ha tizenkét évig jó volt így, akkor miért ne mehetne tovább…Az egyedül élés amúgy is annyira félelmetesnek hat.
Csak, hogy egyszerűen nem mehet. Van egy láthatatlan pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni – bármennyire is szeretnéd. Még annak ellenére sem, hogy a racionalitás minden ízében ellened szól. Merthogy a biológiai óra ketyeg - a gyermekvállalás kérdése pedig egyre félelmetesebben csúszik ki a kezed közül. Tehetetlen dühöt érzel, mert tudod, hogy lehetett volna másként. Lehettél volna bátrabb. Szülhettél volna a semmire, az albérletbe. Mondhattál volna nemet a karrierre, az utazásokra, a felnőtté válás – szintén rögös – de gyerekmentes útjára. Hiszen annyian megtették körülötted. Mertek ugrani az ismeretlenbe. Neked nem ment a „majd lesz valahogy” mentalitás befogadása. Minden idegszálad tiltakozott ellene.
És most a félig becsomagolt életed doboz halmazai közepette nem tehetsz más, mint elfogadod, hogy az öt-tíz évvel ezelőtti éned – a tőle telhető legjobb döntést hozta meg. Úgy cselekedett, ahogy a traumákkal átitatott lénye tudott. Ragaszkodott az egyetlen megmásíthatatlan esküjéhez: a gyermek vállalás nem történt félelemből, megalkuvásból és hiányból. Egy gyermek világra hozatala érzelmi biztonságot, két teljes embert kíván. Egy olyan felelősségteljes döntés, ami nem születhet(ne) a 21. században hirtelen felindulásból. Éppen ezért – válás ide vagy oda – megbánásnak helye nincs.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez