El sem tudjuk képzelni, hogy mennyien élnek napi szinten önámításban, tagadásban a múltjukat vagy akár a jelenüket tekintve. Nem is annyira nehéz beleesni ebbe a hibába, hiszen agyunk sokszor áll elő egy szemellenzős félmegoldással abban az esetben, amikor a helyzettel való szembenézés pillanatnyilag sokkal fájdalmasabb lenne.
Ugyan szívünk és lelkünk kapott egy gellert, mégis úgy megyünk tovább, mintha nem történt volna semmi. Ezzel csak annyi gond van, hogy míg egy maratont is le lehet futni meghúzódott izmokkal - hisz a verseny alatt az adrenalin elnyomhatja a pillanatnyi fájdalmunkat - miután átesünk a célvonalon a sérülés be fogja adni a számlát, egy hosszabb gyógyulási szakaszt elénk vetítve.
Amikor fizikai fájdalmat érzünk, betegek vagyunk többnyire tudjuk kihez kell mennünk, milyen gyógyszert, gyógymódot kell alkalmaznunk, ugyanakkor a lelki diszkomforttal a legtöbb esetben nem foglalkozunk. Várunk amíg testi tüneteket produkálunk szívünk fájdalma miatt, sőt, sok esetben vannak, akik ezt sem kapcsolják össze a lelki eredettel.
Sajnos hazánk élvonalban van a válások arányát tekintve, így szinte elkerülhetetlen, hogy a szakítás valamilyen formáját mindannyian megtapasztaljuk életünk folyamán. Az, hogy gyermekként hogy éljük meg ezeket, hogy szüleink mit „tanítanak” nekünk ezen a téren, szintén kulcsfontosságú. Egy csúnya válást éppúgy elraktároz egy gyermek elméje és lelke, mint azt, ha a szülők benne maradnak egy szeretetlen kapcsolatban, ha az elfojtott, vagy hangos viták napi szinten bombázzák a gyermekeket.
Nagy gond az, hogy nem tanulunk meg „szépen” válni. Tanult mintáinkat követve felvesszük a vita-szerepeinket, belemegyünk a játszmákba, és sajnos nagyon sok esetben benne is maradunk, holott minden vita, minden nézeteltérés megoldható lenne még az elején, ha a felek őszintén, nyíltan, egymás felé mutató érdeklődéssel és elfogadással mennének bele egy megoldásközpontú beszélgetésbe. Persze sokak erre csak legyintenek, hogy ilyen csak a filmekben lehet, illetve csak egy steril környezet hozhat létre. Ez tévedés. Mi magunk dönthetünk arról, hogy mit szeretnénk kihozni egy vitából. Bármelyik pillanatban dönthetek úgy, hogy esélyt adok a másiknak, hogy megmutassa nekem, hogy érez, mit gondol, mi fáj neki és esélyt adhatok magamnak, hogy nyitott legyek rá. Persze ehhez két ember kell, de mindig kell egy valaki, aki elkezdi egy beszélgetés pozitívabb, szerethetőbb irányítását.
Ha pedig mégis eljön a szakítás... Akkor azt bizony meg kell élni, el kell gyászolni. Addig amíg hazudok önmagamnak, addig míg folyamatosan azt bizonygatom, hogy nekem ez meg se kottyan és már „rég” túl vagyok rajta, akkor bizony még sok sírva fagyit evős, filmnézős, lelkizős este áll még előttem.
Vannak dolgok az életben, amit nem biztos, hogy az adott pillanatban fogunk megérteni, idő kell a feldolgozásukhoz. Bele kell engednünk magunkat a gyászfolyamatba, ezt nem lehet kihagyni a lelki fejlődésünk szempontjából. Érdemes minél hamarabb szembenézni vele mert ugyan nem tudjuk megspórolni ezt a feldolgozási szakaszt, annak hosszán minden bizonnyal tudunk faragni.
Engedd bele magad a jelen helyzetbe bátran!
Engedd meg, hogy a gödör alján ülj egy kicsit, ha már oda estél!
Engedd meg magadnak, hogy fájjon!
Töltődj fel ebben a szakaszban!
Majd kezdj el kiegyenesedni és felfelé nézni!
Látni fogod, hogy egyre tisztább a kép és egyre könnyebben mászol majd ki a gödörből. Amikor pedig kint vagy, köszönd meg saját magadnak mindezt, hisz most már egy sokkal erősebb, stabilabb ember köszönt téged a tükörből.
További írások ITT és ITT ! Instagram ITT !
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
null
Szólj hozzá a cikkhez