Minden ember életében eljön az a pont, amikor valami megváltozik. Amikor végérvényesen besokall attól, hogy más emberek bábúként rángassák. Mindannyian eljutunk előbb-utóbb oda, ahol már nem lesz elég egy bocsánatkérő üzenet, ahol már nem lesz elég egy ölelésbe bújtatott manipuláció.

Tudjátok ott rontjuk el az egészet, hogy a kétségbeesés miatt egy idő után túl sokat engedünk, túl sokat adunk. Majd azon csodálkozunk, hogy túl keveset kapunk.

Ott rontjuk el, amikor engedjük, hogy becsapjanak, hogy az orrunknál fogva vezessenek. Ott rontjuk el, amikor túl hamar, túl nagy bizalmat szavazunk. Ott rontjuk el, amikor a saját érzelmi szükségleteinket lépésről lépésre háttérbe szorítjuk két kedves szóért, vagy egy fél-ígéretért, amiből az ötven százalékos pozitív végkifejlet is csak jó-szívvel adható meg.

Ott rontjuk el, amikor engedjük, hogy mások ki-be járkáljanak az életünkbe, mondván szükségük van ránk (már amikor éppen ők úgy akarják). Ott rontjuk el, amikor huszadszorra is megbocsátunk, pedig tudjuk, hogy a következő alkalommal is pofára fogunk esni. Ott rontjuk el, hogy nem tartjuk magunkat semmire...

De a jó hír az, hogy bármennyire is nem akarjuk, és homokba dugjuk a fejünket, egy napon felébredünk ebből a rózsaszín köntösbe bújtatott rossz álomból, és felismerjük, hogy elég volt. Felismerjük, hogy itt az ideje önmagunkat tenni a "szeretni és tisztelni" lista első helyére. És akkor majd ott rádöbbenünk arra is, hogy mennyire könnyen megvehető egy éhes szív. Ahogyan arra is, hogy soha többé nem akarunk majd kuncsorogni a szeretetmorzsákért...Mert hidd el nekem, ennél jóval több jár - mindenkinek.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. 

• érzések lélekhangok mounaji barbi

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!