Érdekes az emberi természet: tele van ellentmondással. Mindig ámulatba ejt a tény, hogy egymással ellentétes tulajdonságok hogyan férhetnek meg egy emberben. És olykor nagyon meglepő, ahogy magunkról és a világról gondolkodunk.

Másrészt teljesen természetes, hogy magunkra másképp gondolunk, mint a világ összes többi emberére. Az önmagunkkal való kapcsolatot folytonos, megállíthatatlan folyamatként éljük meg (ezt hol könnyebb, hol nehezebb elviselni), mégis leválasztjuk magunkat a többi emberről.

Talán ez teszi, talán nem, hogy az általunk elkövetett tettekkel rendkívül elnézőek vagyunk, másként bíráljuk el őket, mintha más cselekedetei volnának. Míg saját hűtlenségünket könnyen megbocsátjuk, a partnerünkét nem szívesen. Ha nem is könnyen, de valahogy mégiscsak megbeszéljük magunkkal, találunk okot, felmentjük magunkat ilyen-olyan mentséggel, sőt, bizonyos esetekben egyenesen jogosnak is találjuk a tettünket. Mások velünk szemben elkövetett hűtlensége fölött viszont nem tudunk szemet hunyni. Megbocsáthatatlannak, felfoghatatlannak tartjuk a gondolatát is, örök sebként dédelgetjük az esetet, s évek múltán is haraggal gondolunk vissza az eseményekre.

Aztán ott vannak az egyéb jellembeli hibáink. Valahogy nem igyekszünk fegyelmezni magunkat, ha a saját vélt vagy valós jólétünkről, elégedettségünkről van szó. Az ember mindig olyan elnéző magával, miközben a másik majd’ belehal a fájdalomba. Vele bezzeg ezt nem lehet megtenni, ő sokkal érzékenyebb, sérülékenyebb, ártatlanabb lélek annál. A másikra már nincs tekintettel. Különben is, az egy egészen más helyzet. Más körülmények, más életkor, más motiváció: de mi az otthonról hozott mintáinkkal hogy is tudnánk másként viselkedni? Egy-két éve az még egy másik világ volt. És egyáltalán: hogy lehet azt a két dolgot összehasonlítani? És miért foglalkozik mindenki a múlttal, amikor nekünk aktuális problémánk van, sürgős, segítségre szorulunk, mert az nekünk jár! Bezzeg, ha bajunk esik, majd nézhet mindenki, szomorkodhatnak és bánkódhatnak, de akkor már késő lesz. Azt is értjük, hogy mások komoly sérelmeket dédelgetnek velünk kapcsolatban, amelyek nem is alaptalanok, de ezeket a sérelmeket talán meg lehet bocsátani, mert megbántuk. Mi több, nem egyszerűen megbántuk, orvosolni is próbáltuk, de bármennyire igyekeztünk, a másik oldalon nem talált befogadásra bocsánatkérésünk, együttműködési készségünk. Egy kissé valóban késő történt mindez, de mit számít az idő, mikor mi megláttuk a tévedésünket, beláttuk a hibánkat, képesek voltunk változni, szóval a másik fél, az hozott a végén rossz döntést.

• agatha seymour boldogság életmesék hűtlenség kapcsolat önmagunkkal megbocsátás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!