Az emberi létben az a legérdekesebb, hogyha egész ügyesen kevergetjük a szálakat magunk körül, akkor nincs szükségünk önismeretre. Figyelmünket lekötik a körülöttünk zajló ügyek, és pontosan elég számunkra, hogyha minimális szinten érinti meg a lelkünket. Felelősséget nem kell vállalnunk tetteinkért, mert mindig a környezet határozza meg saját nyomorunkat, olyan nem létezik, hogy a pokolra mi taszítottuk magunkat.
Hány olyan helyzetet látni, ahol az ember belső konfliktusaiba fordulva képtelen tudomást venni a tettei következményéről. Csak az számít, hogy most nekem fáj. Az számít, hogy mit tettél velem. Az lényegtelen, hogy menet közben hány sebet okoztam, vagy hány hidat égettem fel magam mögött, számomra az a legfontosabb, hogy te most engem bántasz. Pedig én nem tehetek róla, hiszen példaértékűen viselkedtem, erről meg sem kell kérdeznem senkit... mert így volt. Így volt?
Sok hasonló beszélgetést meghallgattam már, sőt én magam is hallottam a számból hasonló megfogalmazásokat. Amikor belegyalogolnak a lelki világunkba, sosem nézünk a mögé, hogy most tulajdonképpen mi az, ami fáj nekünk? Valóban a másik fél akart engem megbántani, vagy csak szikrát vet arra a máglyára, amit én gyújtottam magam alatt? Nagyon nagy felelősséget jelent ítélkezni egymás felett. Vajon megadjuk-e magunknak azt a figyelmet, hogy ne csak azt vegyük észre, amit velünk tesznek, de azt is, amit mi teszünk az emberekkel?
Hiszen folyamatosan tükörbe nézünk. Életünk minden egyes konfliktusa tükör a vakfoltos világunkra, ahová nem láthatunk tisztán, csak ha velünk is megtapasztaltatják azt az érzést, amit esetlegesen mi gerjesztettünk másokban. Balgaság azt hinni, hogy feddhetetlenek vagyunk, hogy ránk nem jellemző az a bűvös kivétel, hogy mi mindig ártatlanok maradtunk. Minden emberi kapcsolódás két ember interakciójából épül fel. Amit én cselekszem, arra a másik reagálni fog, és ha bántom, akkor bántani fog nagy bizonnyal. Kivételes eset, jó emberismeret, és hatalmas adag szeretet kell, hogy lakozzon az emberi szívben, ha szeretettel reagál arra, hogy én bántom őt. Csak akkor fog működni a dolog, ha merünk a bántás mögé nézni. Ellátni egészen a másik ember szívében lakozó nyomoráig, és csak utána minősíteni azt a kárt, amit elszenvedünk. Nagyon kevesen vagyunk így.
Általában sokkal divatosabb egymás lelkébe gyalogolni és adok-kapok módon osztogatni a válogatott sértéseket, minthogy gondolkodnunk kellene a fájdalmon túl is. Így véreznek el emberi kapcsolatok. Nagyon sok időnek kell egy ilyen konfliktus után eltelnie az emberek lelkében, hogy egyszer csak átlássuk a szituációt. A szerencsésebb helyzet, ha átlátjuk. Pechünkre nagyon sokan maradunk gyermek módon dacosak, és hagyjuk, hogy hatással legyen ránk a másik belső nyomora, és éltetjük magunkban a dühöt, hogy minket kihasználtak és bántani merészeltek. Pedig az esetek több százalékában mi voltunk a gyújtózsinór. Hogy miért? Azért, mert különben nem reagálnánk a sértésre. A bölcs meg sem bántódik - szokták mondani.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez